Megregulázza-e Európa a szuverén alapokat?

A szuverén vagyonalapok már évek óta jelen vannak a piacokon. Orosz befektetők például érdekeltek lennének abban, hogy tekintélyes részesedést szerezzenek az EADS német–francia repülési és űrhajózási cégben, amelyből öt százalék máris egy orosz bank kezében van. A hivatalos, állami tartalékaikat befektető országok között első volt Kuvait, az Arab Emírségek, Norvégia és Szingapúr. Ezek – ma is, mint korábban – világszerte jelentős összegeket invesztáltak a többleteikből államkötvényekbe és állami vállalatokba. Néhány fejlett ipari állam – mint az USA és Japán – szintén működtet „tartalékalapokat”.

Ezen alapok közül egyeseket hatalmasra duzzasztottak. Az Arab Emírségekben az Abu Dhabi Investment Authority 875 milliárd dollárosra becsült tőkeállományt kezel, amelyet a világon a legnagyobb, államilag ellenőrzött befektetési intézménynek tekintenek. Van az emírségekben egy másik alap is, a Dubai International Capital, amely 2007 júliusában háromszázalékos részesedést szerzett az EADS-ben, korábban pedig egy közel kétszázalékos hányadot vett meg a Daimler autógyárban. A szintén állami tulajdonú Kuvait Investment Authority a Daimler hét százalékát tartja a kezében. Szingapúr két vagyonalapot – egy 100 és egy 330 milliárd dollárosat – működtet, amelyek a világon sokfelé hajtottak végre befektetéseket, többek között a PSA kikötői szolgáltatóban.

Néhány alap komoly korlátozások közepette tevékenykedik, Japánban például csak (többnyire amerikai) államkötvényekbe fektethetnek be. A világ legnagyobb devizatartalékával – amely bőven meghaladja az 1000 milliárd dollárt – rendelkező Kína azonban aggasztó módon változtatott stratégiáján, az amerikai Blackstone magántőkealapba történt, hárommilliárd dolláros bevásárlása pedig azt jelzi, saját ipari érdekeinek megfelelő pozíciókat igyekszik szerezni egyes piacokon. Oroszország esetében gyakorta elmosódnak a határok az államilag ellenőrzött és a magántulajdon által irányított cégek között, de így is kivehető az Európában követett stratégiájuk. Németország számára főleg a repülési-űrkutatási, a távközlési, de mindenekelőtt az energiaágazatban szerzett orosz pozícióik váltanak ki aggályokat.

A félelmek nyomán felvetődik az a kérdés, hogy az államilag ellenőrzött befektetők vajon megelégszenek-e a pénzügyi eredményekkel, vagy inkább stratégiai célokra törekszenek? Mivel a szuverén alapok hatalmasak, ezért ajánlott az óvatosság, hogy kivédhető legyen a piacok politikailag motivált manipulációja, illetve a más kormányok döntéseivel szembeni gazdasági vagy lélektani függőség.

A legtöbb nyugati állam rendelkezik a külföldiek nem kívánt befektetéseinek elhárítására szolgáló jogi eszközökkel, a német kormány azonban csak a hadiipar védelmére szolgáló passzusokhoz folyamodhat, amelyeket a külkereskedelmi törvény tartalmaz. Külföldi, szuverén alapok stratégiai szempontok által motivált befektetéseinek vizsgálatára Berlinnek nincsenek eszközei.

A Nemzetközi Valutaalap az utóbbi időben bátorítja az átláthatóság fokozását a külföldi befektetők részéről, és egy idevágó illemkódex tervén dolgozik. Ugyanerre a célra az Európai Bizottság önkéntességen alapuló egyezményeket követel, ennek hatására a szuverén befektetők maguk is késznek mutatkoznak a konstruktív párbeszédre. A potenciális veszélyek feltárása azonban így sem könnyű. A német kormány máris dolgozik olyan jogszabály-korrekciókon, amelyek megerősítenék a kereskedelmi törvényt, de úgy, hogy közben ne sérüljön a gazdaság nyitottsága.

A javasolt kiegészítés szerint vizsgálhatók a biztonsági következmények vagy a közérdek esetleges sérelmei minden olyan ügyletnél, ahol a külföldi befektető 25 százaléknál nagyobb részesedést szerez valamely cégben. Véleményem szerint ezzel el lehetne oszlatni a szuverén alapokkal szembeni aggályokat, ráadásul csak viszonylag kevés esetben kellene a jogszabályt alkalmazni. Ezenfelül terveznek egy további, általános védekező eljárást, amelyet egy 1988-as amerikai jogszabály mintájára szövegeznének meg, s amelynek alapján az USA elnöke megtilthat bármely külföldi befektetést, ha azt a nemzetbiztonságra károsnak tartja. Mindehhez hozzávéve néhány további intézkedést, immár minden külföldi – állami részvétellel végrehajtott – közvetlen befektetést megvizsgálhat egy erre a célra létrehozott bizottság.

A nemzetközi befektetésekre egyértelműen alkalmazni kellene a kölcsönösség elvét. Németország nyitott a külföldi tőke megjelenésével szemben, de hasonló mértékű piaci hozzáférési lehetőségre maga is igényt tart. E tekintetben Európán belül is sok még a teendő, Kínában és a legtöbb közel-keleti államban a külföldiek csak kisebbségi részesedésre jogosultak, ezenfelül magas beviteli vámokkal és egyéb akadályokkal is számolniuk kell. Az ilyen szabályokkal szembesülve végképp indokolt, hogy Európa ne legyen más országok vagy hatalmas, állami vállalkozások passzív játékszere. Ennek értelmében aktívan részt kell vállalnunk a globalizáció alakításában, és ehhez megfelelő szabályokat kell kidolgoznunk.

A szerző a németországi Hessen tartomány miniszterelnöke