A felzárkózás kulcsa nem a gyengébb forint

Ismét panaszkodnak a magyar gazdasági élet szereplői az erős forint miatt. A hazai kis- és középvállalati exportőröket képviselő Magyar Külgazdasági Szövetség elnöke, Dávid Imre szerint veszélybe kerülnek a kisebb hazai cégek (VG, 2008. június 24.), de Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke szerint is több a kára, mint a haszna az erős hazai valutának. A másik oldalról a Magyar Nemzeti Bank és elemzők – többek között a múlt heti közgazdász-vándorgyűlésen is – azt hozzák fel, hogy a forint reálfelértékelődése természetes folyamat, és jobb, ha a nominális árfolyam erősödésén keresztül megy végbe, mint az infláción. Azt is gyakran hozzáteszik, hogy a velünk összehasonlítható visegrádi országokban nem okozott problémákat ez a trend. Nézzünk hát körbe egy kicsit, mi történt a térségben.

Való igaz, hogy a viszonylag stabil forint sokat veszített értékéből a nominálisan felértékelődő visegrádi valutákhoz képest: a 2004. május 1-jei EU-csatlakozás óta a szlovák korona 26, a cseh korona 27, a lengyel zloty pedig 32 százalékkal erősödött a magyar valutához viszonyítva (lásd ábránkat).

Az is igaz ugyanakkor, hogy – legalábbis a fogyasztói árak vonatkozásában – az infláció ezzel ellentétes trendet követett. Ez természetes is: az úgynevezett Balassa–Samuelson-hatás következtében – kissé leegyszerűsítve – a kevésbé fejlett országok árszínvonala vagy a nominális árfolyam erősödésén, vagy az infláció emelkedésén keresztül zárkózik fel. Sokkal inkább elgondolkoztató, hogy a termelői árindexekre – amelyek az ipar helyzetét szemléltetik – ez a trend már nem volt érvényes, hiszen nálunk ez utóbbi sokkal kevésbé nőtt átlagosan az uniós csatlakozás óta, mint az erős koronával működő szlovák gazdaságban (lásd másik ábránkat).
Ennek a magyarázata meghaladja az elemzés a kereteit, itt legfeljebb a hatósági árakban, vagy az export és a belföldi értékesítés arányaiban mutatkozó eltérésekre utalhatunk.

Ezzel együtt elmondható, hogy a gyengébb hazai valutáért kiáltó exportőrök csak az érme egyik – bár kétségtelenül fontos – oldalát nézik, hiszen az ennek „áraként” megjelenő magasabb inflációs ráta költségoldalon az ő gazdálkodásukat is rontja. Arról nem beszélve, hogy az igen kiterjedt devizahitelezés miatt egy gyengülő nemzeti valuta ugyancsak növelné a vállalkozások költségeit, csakúgy, mint például a magasabb energiaszámla vagy az egyéb, importból beszerzett alapanyagok ára. És ha csak a külkereskedelmi mérlegek alakulását tekintjük – amelyekben persze jóval nagyobb súlyt képviselnek a jelentős importhányaddal működő nagyvállalatok – a kép nem olyan aggasztó, immár Magyarországon sem.

Érdekesebb kérdés, hogy a hivatkozott visegrádi országok exportőrei vajon miért nem panaszkodtak olyan hangosan az elmúlt években, mint nálunk, ahol – mint láttuk – a forint nominális árfolyama messze leszakadt a többiekétől. Ennek egyik magyarázata az lehet, hogy közvetlen versenytársainknál a gazdaság potenciális és valós növekedési üteme is jóval meghaladja a magyart, ez részben a jobb üzleti környezetnek, részben – Szlovákia és Lengyelország esetében – az alacsonyabb kiinduló bázisnak köszönhető. A GDP-ben és termelékenységben mutatkozó gyorsabb növekedés elviselhetőbbé teheti a nominális árfolyam emelkedését (amellett, hogy az említett országokban az alacsony inflációs szint fontossága is elfogadottabbnak tűnik). A másik magyarázat a kevesebb panaszra az lehet, hogy a felmérések szerint a magyar gazdaság duális szerkezete jóval egészségtelenebb, mint a többi visegrádi országban. Más szóval: az ottani kis- és középvállatok sokkal beágyazódottabbak a gazdaság egészébe, termelékenységük, tőkeellátottságuk, működési mechanizmusuk, irányításuk sokkal inkább közelít a nagyobb vállalatokéhoz.

Hogy azonban már a „szomszédoknál” sem fenékig tejfel az élet, arra egyre több nyilatkozat utal. Lengyelországban Waldemar Pawlak gazdasági miniszter – a vállalkozói lobbi erősödő nyomására – a mostaninál gyengébb zlotyval szeretné majd beléptetni országát az euró előszobájának tekintett ERM II. árfolyam-
mechanizmusba. Szavait igazolhatják, hogy a feldolgozóipar beszerzésimenedzser-indexe májusban három éve először mutatott zsugorodást, főként az erős zloty miatt. Piotr Wiesiolek, a jegybank alelnöke szerint a felértékelődés még nem okoz problémát a nagy exportőröknek, de a kicsiket valóban komolyan sújtja. Csehországban már mérsékli a külkereskedelem többletét az erős korona, a cseh exportőrök szövetsége és az ottani jegybank pedig épp a napokban fogadott el egy közös nyilatkozatot, amely szerint a felértékelődés üteme nem felel meg a termelékenység növekedésének és a cseh gazdaság állapotának. Szlovákiában – amely az euró 2009-es átvételét megelőzően alig pár hete értékelte fel a korona középárfolyamát 15 százalékkal – Ivan Sramko jegybankelnök nevezte hátrányosnak a túlzott erősödést az exportvezérelt gazdaság számára.

A visegrádi országokban most felerősödő hangok azonban csak részben „igazolják” a magyar panaszokat. Annyiban feltétlenül, hogy a külső környezet megváltozása – az uniós exportpiac gyengélkedése, a térségünkbe átáramló spekulációs tőke, valamint a jegybankokat szigorításra kényszerítő inflációs sokk – minket is rosszul érint. Csakhogy ez nem feledtetheti a korábbi rossz gazdaságpolitikánkat, amely a versenytársakénál alacsonyabb növekedést, magasabb inflációt és gyengébb kkv-szektort eredményezett. Ezekért tehát nem az erős forintot kell hibáztatni.