Az elixírtől a tervezésig

Az OECD nemrég publikálta a három évig tartó, 24 országra kiterjedő tematikus vizsgálatának az eredményét. A felsőoktatás a tudástársadalomért című anyag elkészítésének az volt a célja, hogy nemzetközi összehasonlító elemzést nyújtson, felhívja a figyelmet a részt vevő országokban létező hatékony szakmapolitikai kezdeményezésekre – továbbá javasoljon ilyeneket –, alakítson ki átfogó keretrendszert a fejlesztés irányításához, határozza meg a követendő intézkedések prioritásait.

Azon persze lehet vitatkozni, mennyi újdonságot lehet felfedezni az anyagban. Mert például a főbb trendek felvázolása – a felsőoktatási rendszerek expanziója, a kínálat diverzifikációja, a heterogénebb hallgatói testületek, az új finanszírozási módok, a nagyobb figyelem az elszámoltathatóságra, teljesítményre, az új intézményirányítási formák, a globális hálózatépítés, mobilitás és együttműködés – többé-kevésbé ismert a szakértők számára. A jelentés mégis fontos, hiszen alapos összegzés arról, honnan hova tart a felsőoktatás, mit kell tenni az egyes országoknak, ha tartani kívánják a lépést.

Így Magyarország oktatással foglalkozó döntéshozói számára is kötelező olvasmány, még akkor is, ha közülük többen – a valóságtól olykor eltérően – úgy gondolják, az elmúlt időszakban a leírtak szellemében jártak el, s erről az útról nem is kívánnak letérni. Különösen a szakpolitikai iránymutatások egyes fejezetei érdemelnek figyelmet, ahol többek között a felsőoktatás irányítására, finanszírozására, a minőség biztosítására, javítására, továbbá az ágazatnak a kutatás-fejlesztés-innováció területén betöltött szerepére, illetve a munkaerő-piaci kapcsolatok erősítésére vonatkozóan olvashatók megszívlelendő ajánlások.

Összpontosítsunk csak az utóbbi két területre. Nincs olyan oktatáspolitikus, aki a szavakban nem értene egyet az olyan javaslatokkal, miszerint javítani kell a kutatói életpálya kilátásait, nyomon követni az emberi erőforrás keresleti-kínálati oldalát, bátorítani a mobilitást, fenntartani megfelelő k+f+i infrastruktúrát, s lépéseket tenni a projektalapú és vegyes finanszírozás felé. De azt sem vitatja senki, koordinálni szükséges a munkaerő-piaci és oktatási szakpolitikát, megfelelni az üzleti világ elvárásainak, bővíteni a képzési kínálatot, erősíteni a karrierszolgáltatásokat, továbbá el kellene érni, hogy az egyetemek, főiskolák nagyobb szerepet játsszanak az egész életen át tartó tanulásban.

Ennek ellenére Magyarországon immár örökzöld probléma, hogy a felsőoktatási intézmények kutatás-fejlesztés-innovációs tevékenysége elmarad a kívánatostól, ennek elsősorban a pénz és infrastruktúra szűkössége, az oktatók egy részének motiválatlansága és a piaci szféra olykor megmagyarázhatatlan közönye a fő oka. Persze itt is vannak kivételek, pozitív példák, a jelentősebb multinacionális társaságok határozott fellépése és persze kitömött pénztárcája csodákat képes tenni még az egyetemek, főiskolák langymeleg vizében elkényelmesedett tanárokkal is.

Még elszomorítóbb a helyzet, ha azt vizsgáljuk, milyen választ adnak a felsőoktatási intézmények a munkaerőpiac kihívásaira. A legtöbb cégvezető hosszú ideje imamalomszerűen ismételgeti: az egyetemeknek, főiskoláknak elsősorban nem olyan diplomásokat kell kibocsátaniuk, akik az életelixírt kívánják feltalálni, vagy megfejteni a Szent Grál titkát, hanem olyan mérnököket, informatikusokat, természettudományos szakembereket, akik földhözragadt dolgokhoz értenek, tudnak tervezni, gyártani, üzemeltetni.

Az oktatási kormányzat persze verbálisan osztja ezt az álláspontot, ehhez képest az eredeti terve az volt, jövőre ne növeljék az úgynevezett reálszakokra felvehető – államilag támogatott – hallgatók számát. Még szerencse, hogy a hír kiszivárgott, így a Felsőoktatási Kerekasztal nyomására változtatott az elképzelésén.

Persze azért az is érdekelne, mi lehet az örök élet titka.

A szerző a Világgazdaság munkatársa