Barbárok vagy zsenik a kapuk előtt?

A Románia EU-csatlakozása utáni első évben vagy egymilliónyian vándoroltak ki onnan Olaszországba és Spanyolországba. Nagy-Britanniában a keleti bővítés kezdete óta vagy 800 ezer új munkavállaló – többségében lengyel – jelent meg. Ez idő alatt mintegy kétmillió lengyel hagyta el a hazáját. Kisebb számban érkeztek ukránok Csehországba, bolgárok Törökországba és brit állampolgárok Spanyolországba.

Mivel Németország korlátozza a keleti munkaerő bevándorlását, ezért ide többnyire önálló vállalkozóként érkeztek, akkor is, ha például hidegburkolónak jöttek. A korlátozások ellenére 2005 végéig Németország kötötte le a keletről érkezők legnagyobb hányadát, mintegy 37 százalékát, Olaszország a 22, Görögország a 11, Svájc a 8, Nagy-Britannia pedig mindössze a 3 százalékát. Abban az évben a Németországban élők 13 százaléka született külföldön, Nagy-Britanniában az adott szám 10 százalék volt, Franciaországban 7, Spanyolországban 5, Olaszországban 3 százalék. Az utóbbi két évben a Nagy-Britanniába, Spanyolországba és Olaszországba irányuló erőteljes bevándorlás nyomán ezek az arányok nyilván jelentősen megváltoztak.

Az EU keleti bővítése előtt sokan jósoltak erős migrációs hullámot. Az első 15 évben vándorbotot fogók arányát az összlakossághoz viszonyítva 2,5 és 6 százalék közé tették. Ezek a becslések fölöttébb óvatosra sikeredtek, ha figyelembe vesszük, hogy például az első négy év során a lengyelek mintegy 5 százaléka kelt útra. A bővítés előtt politikailag inkorrektnek számított a várható migrációról folytatott elmélkedés vagy eszmecsere, mert az uniós politikusok emögött a csatlakozási folyamat hátráltatásának szándékát látták. A bővítés nagy hullámának lebonyolítása után azonban most elérkezett az idő a fejlemények objektív számbavételére.

Bár a migráció mértéke eléri a nagy népvándorlás idején tapasztaltat, a jelenséget mégsem lehet az olaszok által használt „invasioni barbariche” formulával jellemezni. A népesség most jól definiált tulajdonjogi viszonyok közepette mozog, a folyamat pedig egyaránt kedvező a célországoknak és az útnak indulóknak. A felkerekedők több pénzt keresnek az őket fogadó országban, ez utóbbi pedig adott költség ellenében nagyobb értéket kap.

Vannak azonban esetek, amikor a bevándorlás nem olyan előnyös, mint lehetne. Ha például a fogadó országban minimálbér és jövedelempótló rendelkezések vannak hatályban, akkor az érkezők egyszerűen a jóléti ellátási rendszerbe szorítják a célországban lévő munkaerő egy részét. Ennek azonban nem maga a migráció az oka, hanem a fogadó országok rossz szociális és munkaerő-piaci politikája.

Baj viszont az, hogy a fogadó országok gyakran a jól képzett munkaerő jövetelét is korlátozzák, mert ebben a kategóriában lefelé rugalmas a bérszínvonal, és ez lehetővé tenné az érkezők számára új állások teremtését. A kvalifikált munkaerő fogadásában és foglalkoztatásában az angolszász államok értek el sikereket, továbbá Dánia és Norvégia. Az ide érkező bevándorlók több mint harmadának van felsőfokú végzettsége, az arány Kanada és Írország esetében 45 százalék. A kevésbé sikeres államok – Ausztria, Németország, Franciaország, Portugália és Hollandia – esetében a felsőfokú végzettségűek aránya kevesebb mint 25 százalék, Olaszországban pedig mindössze 11 százalék.

Az angolszász világ – főleg az USA – által kifejtett agyelszívó hatás továbbra is rendkívül erős. A legjobb amerikai egyetemeken végzős évfolyamok tömve vannak külföldiekkel, az országban tevékenykedő orvosok 27 százaléka más országból származik. Az Egyesült Államok gazdaságának háború utáni dinamizmusa nagyrészt a jól képzett külföldiek teljesítményén alapult. Ezek kezdetben főleg európaiak voltak, ma azonban az ázsiaiak vannak az első helyen.

A mai agyelszívás nemcsak a fejlődő államokkal szemben hat, hanem az európai országok körében is érezteti hatását. A kutatások számos ágazatában európai születésű tudományos „szupersztárok” dolgoznak és oktatnak, ahelyett, hogy otthon tevékenykednének. Amint pedig Gilles Saint-Paul egy tanulmányában megállapítja, éppen a kiugró tehetségek azok, akik növekedést és prosperitást tudnak generálni egy-egy ország számára.

Emellett természetesen az átlagos felsőfokú képzettségűek is fontosak egy ország gazdasága számára, márpedig Európa ebben a körben is óriási veszteségeket könyvelhet el. Míg a felsőfokú végzettséggel rendelkező spanyoloknak csak 3, a franciáknak 4 százaléka dolgozik külföldön, az adott arány az olaszoknál 7, a németeknél 9 százalék. Meglepően nagy – 17 százalékos – ez az arány a briteknél, és még ennél is magasabb az íreknél. Ezt részben azzal magyarázzák, hogy az angolszász térségben nagy a kölcsönös irányú szakemberáramlás, de olyan kompenzációs mechanizmus is létezik, hogy ezek az országok nagy számban bocsátanak ki máshová egyetemet végzetteket, akiknek helyébe olcsóbbakat „importálnak”.

Az európai munkaerő-piaci tájkép nagyot fog változni, hasonlóan ahhoz, mint volt az a nagy népvándorlás idején. A történelem fogja megmondani, hogy mindez mit jelentett a kontinens számára. E pillanatban azonban az alkalmi szemlélődő számára alig adódik némi kapaszkodó a folyamat mélyebb összetevőinek azonosítására.

A szerző a müncheni Ifo gazdaságkutató intézet igazgatója