Mit akarnak a franciák?

Az elnökségi nyitány kapcsán a napokban bőségesen hangzottak el nyilatkozatok. De ezek inkább a pillanatnyi helyzetre reagáltak, és nem sokat közöltek a mögöttes motívumokról. A kép egészéhez mindenekelőtt látni kell, hogy a francia politikai elitet három éve nagyon megrázta az alkotmányos szerződést elutasító népszavazás. Ne feledjük: a hajdani közös piacot „kitaláló” országról van szó, ahol generációk sora abban a meggyőződésben élt, hogy a háború utáni francia politika szilárd talpköve az európai integráció. Ennyiből már az is sokakat frusztrált, ahogy Chirac elnökségének utolsó éveiben az ország egyre gyakrabban kiszorult az „EU-formálás” főáramából. Az pedig már-már pánikot keltett, hogy a negatív népszavazás után az első, tapogatózó jellegű madridi tanácskozásra összeült tagállamok Franciaországot egyszerűen nem hívták meg.

Sarkozy ráérzett erre, és kezdettől fogva azt hirdette: vissza akarja vinni Franciaországot Európa tengelyébe, Európát meg a franciák szívébe. Megválasztása után ennek megfelelően valóban sokat tett a lisszaboni szerződés tető alá hozásáért, majd a francia diplomácia úgy egyeztetett a megelőző szlovén EU-elnökséggel, hogy egy sor fontos ügyben a francia fél évre maradt az érdemi döntések meghozatala. Párizsban arra számítottak, hogy ekkorra már lenyugodnak a kedélyek a lisszaboni szerződés körül, cserébe meg lehet hozni egy sor – az intézményi reformokat immár a gyakorlatba átültető – személyi döntést. Így ki lehet majd választani az Európai Tanács elnökét és a kibővített hatáskörű külpolitikai főképviselőt (sokan a csomagegyezség lehetőségét is emlegették, ennek nem hivatalosan része lehetett volna az Európai Bizottság elnökének a kiléte is). Ezt tetőzhette volna be egy sor, „napi ügyekben” hozott – ám sokéves kihatású – döntés, mint az energia- és klímacsomag elfogadása, a bevándorlási paktum vagy az agrárpolitika jövőjéről készült jelentés véleményezése.

Azaz Párizs láthatóan kulcsszerepre készült ebben a fél évben, amely egyszerre értékelheti fel az európai folyamatokban a franciák szerepét és teheti ismét népszerűvé az „EU-zást” odahaza. Mindebbe tenyerelt bele a sikertelen ír népszavazás.

A napokban brüsszeli újságírók egy csoportja a francia külügyminisztérium vendégeként Párizsban találkozhatott a kormány kulcsfiguráival. Érdekes volt megfigyelni a láthatóan egyeztetett reakciókat. Ebből azt lehetett kiolvasni: a felszínen annak elkerülésére törekednek majd, hogy a lisszaboni szerződés váljon a fél év meghatározó témájává, miközben a háttérben kőkeményen mindent megtesznek majd a szerződés megmentéséért. Kifelé az elnökségi prioritásokban is megjelenő „hétköznapi kihívásokra” fognak összpontosítani (mint az infláció, a klímaváltozás és a bevándorlás), de ezekkel egyúttal markánsabb élt is próbálnak majd adni a polgárok érdekeit megvédeni kész és képes EU-profilnak. (Ez utóbbi jegyében híresült el máris Sarkozy legújabb szlogenje: különbséget kell tenni a protekcionizmus és a reciprocitás között.)

Párizsban láthatóan hiszik, hogy ez utóbbiak révén még mindig sok megmenthető az eredeti elnökségi szándékok közül. Mi több: közvetve még a megrokkant szerződés ügyét is szolgálhatják. Nos, hat hónap múlva kiderül. A dolognak egyelőre sokak szerint nem kis részben éppen magának Sarkozynek az improvizálásra is hajló, konfliktusokat nem feltétlen kerülő alkata lehet a gyenge pontja. Első programbeszédei egy sor olyan pontot tartalmaznak, amely nem éppen a tagállamok összeborulását segíti elő. És bár Sarkozy szerint a viták szükségesek és hasznosak is, ám ezúttal – egy eleve megrendült politikai háttérrel – legalábbis erősíthetik a fél év sikerét veszélyeztető kockázati elemeket. A játszma legalábbis többesélyes.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője