Munkát segélyért?

Az utóbbi hetek egyik legélesebb gazdaság- és társadalompolitikai vitája a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Monok és más önkormányzatok (Ivád, Sárospatak, Kerepes) „segélyt közmunkáért” akciója kapcsán bontakozott ki. A Szociális és Munkaügyi Minisztérium közleménye, illetve az ombudsmani állásfoglalások alapján persze aligha kétséges, hogy az említett önkormányzatok rendeletei törvénysértők. Az is igaz viszont, hogy létező, sőt évek óta fokozódó problémára mutatnak rá: arra, hogy Magyarországon a legális foglalkoztatás anyagi megbecsültsége rendkívül csekély az inaktív életformákhoz képest. Ebből kiindulva nem kevesen a szociális juttatások túlságosan magas szintjét vélelmezik, és egyértelmű csökkentésük mellett törnek lándzsát. Kutatási tapasztalataim alapján ugyanakkor nem gondolom, hogy a mai magyar társadalmi környezetben a négy évvel ezelőtti szlovákiai megoldáshoz hasonló drasztikus csökkentés a szociális segélyek és a munkanélküli-ellátások terén kívánatos vagy bármilyen értelemben elfogadható lenne. (Többek között azért sem, mert a kisebbségi ombudsmannak a cigánysággal szembeni közvetett diszkriminációra utaló állásfoglalása a szlovákiai esetben pregnánsan megmutatkozott.) A jogosultságok folyamatos és a jelenleginél szigorúbb vizsgálata, összekapcsolásuk a munkavállalási hajlandósággal azonban nyilvánvalóan nem halasztható tovább.

A magyar gazdaság- és társadalompolitikának a jóléti rendszereket érintő döntéseit nyomon követve gyakran keletkezik az a benyomásunk, hogy – meglehet, jó szándéktól vezérelve – túl sok ösztönzőt kínálunk a munkaerőpiacról történő kivonulásra, miközben döntéseinknél sem a pénzügyi, sem a társadalmi fenntarthatóság szempontjából nem vesszük kellőképpen figyelembe a legálisan munkát vállalók érdekeit. Szemben az európai országok döntő többségével – és szöges ellentétben a visegrádi országokkal – Magyarország ebben az évezredben nem tudta érdemben javítani állampolgárainak legális foglalkoztatási esélyét. Ennek egyik magyarázata kétségkívül az, hogy a legális foglalkoztatáshoz képest túlságosan vonzók az inaktív életformák. Ez persze a szociális ellátások mellett legalább ilyen mértékben igaz a gyermekgondozási támogatásokra, a rokkantsági ellátásokra és legfőképpen a frissen nyugdíjba vonulók öregségi nyugdíjára is – mégis, nem véletlen, hogy éppen a szociális segélyek kapcsán izzottak fel a kedélyek. Egyrészt a segélyt közmunkáért akcióhoz csatlakozó önkormányzatoknál a nagyszámú inaktív és munkanélküli mellett a kisszámú legális munkavállaló zöme tipikusan olyan alacsonyabb fizetésű csoportokhoz tartozik, amelyek az elmúlt másfél évben jelentős reálbércsökkenést szenvedtek el. Másrészt a központilag megállapított és folyósított, a helyi önkormányzatok által nem befolyásolható nyugdíjakkal szemben a szociális juttatásokhoz kapcsolt közmunka intézményével ezek a települési önkormányzatok technikailag és tartalmilag is demonstrálni képesek, hogy a munkát magasabbra értékelik az inaktív életformáknál.

Úgy tűnik, a gazdaságpolitikának a központi kormányzat szintjén kell valamilyen gyors megoldást találnia – természetesen a lassú, koncepcionális építkezés mellett. A közoktatásban kikristályosodó változtatások talán végre kedvező irányúak, de rövid távon aligha éreztetik hatásukat. A szociális juttatások szigorúbb elbírálása pedig csak akkor hoz eredményt, ha a kistelepüléseken élő, zömmel képzetlen munkavállalók számára is van munkalehetőség. Két területen lehet talán gyors eredményt elérni: egyrészt a foglalkoztatás közterheinek érdemi csökkentésével, másrészt a kistelepülésekről a munkalehetőséget kínáló városi központokba irányuló közösségi közlekedési szolgáltatások olcsóbbá és jobbá tételével. Ha ezek a lépések elmaradnak, akkor csak szuboptimális stratégiák közül választhatunk: vagy a munkavállalókkal, vagy a munkaerőpiacról kiszoruló inaktívakkal szemben leszünk méltánytalanok.

A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója