Az esélyesek nyugalma

A legtöbb fiatal azóta az esélyesek nyugalmával várta a felvételi pontszámok megállapítását, amikor kiderült, az idén százezernél is kevesebben jelentkeztek egyetemre, főiskolára. S miután az intézmények kapacitása nagyjából adott, nem volt váratlan, hogy a diákok 83 százaléka bejutott valahova, de az sem, hogy az új, 480 pontos szisztémának köszönhetően széthúzódott a mezőny. Négyszázötven pontnál többet a felvetteknek csak a tíz százaléka ért el, további 28 százalékuk a 401–450-es sávba esett, s a sikeresek újabb negyedének teljesítménye meghaladta a 350 pontot. Ez eddig még úgy-ahogy rendben lévőnek tűnik. A gond csak az, hogy olyanok is bekerülhettek a kiválasztotti körbe, akik 50 százalékot produkáltak, vagy ennél is gyengébben muzsikáltak. Ezek után joggal tehető fel a kérdés: mit tudhattak azok, akinek így sem sikerült? Legyünk udvariasak, alig valamit. Az pedig további tűnődésre késztethet mindenkit, hogy ez utóbbiak közül sok ezren az augusztusi reményfutamon (vö. pótfelvételi) kvalifikálják magukat. Így alig maradnak a futottak még kategóriában… Ezek után nem kell matematikába oltott pszichológusi képzettséggel rendelkeznünk ahhoz, hogy megállapítsuk a leendő elsőévesek átlagos felkészültségét.

Ennél talán még nagyobb probléma, hogy azokra a szakokra jelentkeztek túl kevesen, s lehetett viszonylag alacsony pontszámmal bejutni, amelyek elvégzése után jó esély van elhelyezkedni, oda viszont többen pályáztak a kelleténél – és viszonylag sok pontot értek el –, ahonnan az állástalansághoz vezet az út. Az üzleti szféra szereplői már hosszú évek óta imamalomszerűen ismételgetik, mindenkinek és mindent meg kellene tenni azért, hogy a felsőoktatási intézmények több és képzettebb műszaki és természettudományos végzettségű fiatalt bocsássanak ki, hiszen a jól működő cégek tárt karokkal várják a mérnököket, informatikusokat. Az oktatási kormányzat tett is néhány tétova lépést, az elmúlt években folyamatosan emelte ezeken a szakokon az államilag támogatott keretszámokat. Ám ez eddig alig váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hiába van több hely, ha továbbra sincs ide elég jelentkező. Tehát nyilvánvaló, hogy már a középiskolában, az érettséginél is olyan reformokra lenne szükség, amelyek a háttérbe szorított reál tantárgyakat rehabilitálják.

Persze addig nehéz ezen változtatni, amíg mi, felnőttek is kínosan vigyorgunk, ha kiderül, nem tudjuk, ki írta az Anyám tyúkját, viszont tettetett szégyenkezéssel, valójában érthetetlen büszkeséggel meséljük, fogalmunk sincs, hogy kell kiszámítani a kör kerületét. De sokkal átfogóbb, a gyerekek mellett a szülőket, a középiskolákat megcélzó kampányt kellene folytatni az egyetemeknek, a főiskoláknak, a karrier-tanácsadónak és a leendő munkáltatóknak is azért, hogy a diákok inkább a piacképes tanulmányokat válasszák az elegánsabbnak tűnő, de a munkanélküliséget bekódoló jogi, pszichológiai, kommunikációs szakok helyett. Persze az is közrejátszik a fiatalok döntésében, hogy például a bölcsészekkel szemben a mérnökhallgatók egyetemi élete korántsem laza, hiszen nekik rengeteget kell az évek folyamán dolgozniuk, rajzolniuk.

A ponthúzás talán legváratlanabb fejleménye az, hogy a kis főiskolák jobban teljesítettek, több hallgatót fogadhatnak, mint ahogy várni lehetett. Hiszen most már a jelentkezők számától függ a hallgatói keretszám, az állami támogatás, s úgy nézett ki, az elsősorban vidéki és nem túl régen alakult intézmények nem állják majd a versenyt. Ehhez képest sok főiskola vezetője ingajáratban volt a középiskolákba – ahova vitték a cégek képviselőit –, hogy ajánlják magukat, bővítették a képzési körüket, specializálódtak, mosószergyártókat megszégyenítő reklámhadjáratokba fogtak.

Egyelőre bejött nekik. Most már „csak” annyi a feladatuk, hogy piacképes diplomát adjanak a hallgatóiknak.

A szerző a Világgazdaság munkatársa