Neked a divat mondja meg

Utólag mindig okosabb az ember – közhelynek tűnik, mégis sokan el szokták felejteni ezt az alapigazságot akkor, amikor egy divathullámnak megfelelően valamely ország gazdasági csodájáról beszélnek. Hiszen árnyoldalak mindig vannak, legfeljebb a legtöbben nem vesznek tudomást róluk. Amikor viszont kipukkad egy lufi, hirtelen mindenki átesik a ló túloldalára, és az addig dicsőített pozitív eredményeket is hajlamos teljesen háttérbe szorítani.

Az imént említett ciklusra számos gyakorlati példát lehet felhozni. Vehetjük Japánt, ahol a második világháború után az erőforrásokat rendkívül gyorsan allokálni képes és a modern technológiákat sikeresen átvevő konglomerátumok, az úgynevezett kejrecuk kivívták a közgazdászok csodálatát, az 1990-re kipukkanó részvény- és ingatlanbuborék, valamint a nyomában elhúzódó recesszió azonban megmutatta az öszszefonódásokra épülő gazdasági és szabályozórendszer korlátait. A 90-es évek közepén az ázsiai kistigrisek látványos összeomlásának lehettünk szemtanúi, most pedig Kína túlfűtöttségére mutatnak mind egyértelműbb jelek. De hogy az öreg kontinensen maradjunk: az alacsony adóra, a gazdasági nyitásra, a verseny fokozására (és persze az angol nyelvre) alapuló ír csoda – amelynek eredményeképpen a zöld sziget a fejlett világ egyik legszegényebb országából az egyik leggazdagabbá lépett elő – mostanra kezd kifulladni: a magas bérek miatt továbbálló cégek, a növekvő munkanélküliség, az ingatlanpiaci buborék kipukkadása, a rossz egészségügyi rendszer, a növekvő jövedelmi különbségek jelzik, hogy a látványos fejlődésnek ott is megvan az ára.

Ha a szűkebb régiónkra tekintünk, ott a 90-es évek második felében egyértelműen Magyarország volt a sztár, főként a viszonylag gyors piaci nyitásnak és privatizációnak köszönhetően. A külföldi tőke térnyerése akkor kétségtelenül látványos eredményeket hozott például a technológiai transzferben vagy a modern vállalatvezetési normák átvételében, nem utolsósorban pedig az államadósság radikális csökkentésében. Utólag azonban az is bebizonyosodott, hogy az állami vagyon közvetlen eladása a külföldi stratégiai befektetőknek – szemben más környékbeli országokkal – megakadályozta egy erős hazai befektetői réteg kialakulását, az állam pedig – ugyancsak másokkal összehasonlítva – túlságosan előzékenyen mondott le bizonyos pozícióiról. A valóban úttörő jellegű nyugdíjreform kapcsán egy ideig még megtartottuk éllovas imidzsünket a térségben, az ezredforduló után azonban fokozatosan a perifériára szorultunk. Kiderült: a fenntartható növekedés alapjaiban – mindenekelőtt a foglalkoztatottságban, az oktatásban, a kutatás-fejlesztésben, az állami bürokráciában és újraelosztásban – a legutóbbi időkig nem történt előrelépés.

Nem így Szlovákiában, amely a második Dzurinda-kormány reformjainak következtében mára a térség egyik mintaországává lépett elő. Vagy ott volt Észtország, amely szédületes növekedési mutatóival, egyszerű adórendszerével, IT-fejlettségével lenyűgözte a világot. De új kedvencként idesorolhatjuk Romániát is, amely – részben EU-tagságának köszönhetően – jelentős lépéseket tett a befektetők kegyeinek elnyeréséért, és sokak szerint óriási fellendülés előtt áll. Látni kell azonban, hogy még a legszebb sikertörténet mögött is ott vannak egy jövőbeni kudarc figyelmeztető jelei. Szlovákiában a gazdaság túlzott függése az autóipartól vagy a keleti és nyugati országrész kettészakadása, az éppen kemény földet érést átélő Észtországban a folyó fizetési mérleg magas hiánya vagy a merev árfolyamrendszer, Romániában a száguldó árak és bérek.

Akár a tőzsdéken egy értékpapírt, egy országot is „túlvásárolhatnak” a befektetők és az elemzők, s ezt túlzott kegyvesztettség követheti. A csordaszellem által vezérelt piac így működik. A kormányok feladata az, hogy távolabb tekintsenek: a másoknál bevált recepteket átvegyék, és lehetőleg ne a saját kudarcukból tanuljanak.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője