Amerika problémái túlmutatnak a Wall Streeten

Pénzügyi válság kellős közepén vagyunk, amelyet a szerteágazó kockázatok rossz beárazása és az évtized elején nagyra fúvódott ingatlanpiaci buborék kipukkadása váltott ki.

Ami kezdetben az elsődlegesnél rosszabb jelzáloghitelek problémájaként jelentkezett, utóbb kiterjedt az egész lakáspiacra, majd számos más területre. Az ingatlanszektor problémái hozzájárulnak a pénzügyi válsághoz, ez utóbbi miatt pedig nehezedett a hitelhez jutás, erre pedig nagy szükség lenne a gazdasági tevékenység megfelelő szintjének a fenntartásához.

Az utóbbi hetekben a pénzügyi válság tovább mélyült; ezt jól tükrözi, hogy a Federal Reserve a „kvázi állami” jelzáloghitel-intézmények – a Freddie Mac és a Fannie Mae – átvételére kényszerült, ami az amerikai adófizetők számára több százmilliárd dolláros veszteséget jelent, csődbe ment a Lehman Brothers, a Merrill Lynch eladására kényszerültek a tulajdonosok. A pénzügyi bukások végső soron összefüggnek a lejtmenetbe kerülő lakásárakkal és azzal a jelenséggel, hogy egyre több ingatlan értéke negatív, azaz a jelzálogtartozás összege meghaladja az ingatlan piaci árát.

A negatív nettó értékű ingatlanok komoly veszély forrását jelentik az Egyesült Államokban. A jelzáloghiteleket ugyanis általában a közvetlen behajthatóság szabályai szerint folyósítják. Ha valamely lakástulajdonos elmulasztja a törlesztést, akkor a hitelező elveheti az adott ingatlant, de nem teheti rá a kezét nemtörlesztés címén az adós más vagyontárgyaira vagy a jövedelmeire. A hitelezők általában még azokban az államokban is megelégednek az adós jelzáloggal terhelt ingatlanával, ahol ez a kitétel nincs érvényben.

Biztonsággal nem jósolható meg, hogy meddig csökkennek az ingatlanárak. Szakértők szerint egy további, legalább 15 százalékos áreséssel visszaállhat a buborékképződés előtti szint. A további csökkenésnek azonban ez sem veheti elejét, mert a jelzálogterhek és a lakások értéke közötti – negatív – különbség növekedése újabb lökést ad a törlesztések megtagadásának. Azok a lakástulajdonosok is inkább a személyi csődöt választják, akik képesek lennének törleszteni, mert kedvezőbb bérelt lakásba költözni és várni az új otthon megvételével, amíg az árak el nem érték a mélypontot.

A jelentős negatív értékkülönbözetű otthonok tulajdonosainak a fizetésképtelensége miatt lefoglalt lakások és házak hozzájárulnak a túlkínálathoz, s ez tovább szorítja le az árakat. Ez viszont növeli a negatív értékkülönbözetet, mélyítve a fizetésképtelenségi gondokat, szaporítva a lefoglalt lakások számát. Egyelőre nem világos, mi állíthatja meg ezt az öngerjesztő folyamatot.

A csökkenő lakásárak kulcsszerepet játszanak a pénzügyi válságban és a gazdasági kilátások alakulásában, mert a jelzáloggal fedezett értékpapírok és a rájuk alapozott derivatív ügyletek döntő szerepet játszanak a pénzintézeti szféra súlyos gondjaiban. Amíg pedig a lakásárak nem stabilizálódnak, addig nincs esély ezen eszközök reális beárazására. Ez viszont azt jelenti, hogy a bankszférában senki sem lehet biztos a lehetséges partnereinek a likviditásában vagy fizetőképességében, sőt, a saját tőkéje értékében sem. Ez hitelszűkét teremt, amely erősen korlátozza a gazdasági tevékenységet. A jelenséget erősíteni fogja, hogy a pénzpiaci intézmények javarészt hitelből teremtették elő saját eszközeiket, a hitelek visszavonása pedig eszközeladási hullámot indít el.

Az amerikai makrogazdaság gyengesége ma már túlmegy a hitelkínálat visszaesésén. A sülylyedő lakásárszint miatt megcsappant a háztartások vagyona, s ezzel együtt a fogyasztás. A hanyatló foglalkoztatás visszaveti a lakossági jövedelmeket, amelyek reálértékét tovább nyirbálja az élelmiszerek és az energia árának emelkedése. A gazdasági tevékenységnek a világ más részein tapasztalható visszaesése miatt mérséklődik a kereslet az amerikai exportjavak iránt.

A Fed megítélésem szerint megfelelően válaszolt az eseményekre, amikor csökkentette az irányadó kamatokat és új hitelformákat vezetett be. Az alacsony kamatok hozzájárultak ugyan az amerikai versenyképesség javításához, de a monetáris politika szerepe csökkent, éppen az ingatlanpiaci és a hitelezési folyamatok kedvezőtlen alakulása miatt. A fiskális szférában a kormány százmilliárd dollárt meghaladó összegű adó-visszatérítéssel igyekezett ösztönözni a keresletet. Közülünk azok, akik támogatták a lépést, tudták, hogy egy ilyen egyszeri művelettel általában nem lehet tartós hatást elérni, de azt gondoltuk, ez alkalommal másként lesz. Támogatásunk azonban – mint Samuel Johnson fogalmazott – a remény diadalát hozta a tapasztalat felett.

A remény utóbb frusztrációba torkollt. A második negyedéves, végleges statisztikai adatok azt jelzik, hogy a fiskális keresletösztönzés lényegében hatástalan maradt, a visszautalt összegek több mint 80 százalékát megtakarították vagy meglévő adósságok törlesztésére fordították. Az amerikai gazdaság így egy pénzügyi válság kellős közepén találja magát, lassan belesüllyed a recesszióba, miközben a monetáris politikai könnyítés a maximumán van, a fiskális transzfer pedig hatástalan. Ez egyáltalán nem irigylésre méltó helyzet a hivatalba lépő új elnök számára.

Martin Feldstein a Harvard Egyetem közgazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2008@ www.project-syndicate.org