Rosszkor spórolunk

Semmivel sem csökkent a kutatás-fejlesztés hosszú távú növekedésben betöltött szerepe, még akkor sem, ha éppen válságos időket él szinte valamennyi gazdasági térség. A krízisen ugyanis előbb-utóbb túljutunk, és a gazdasági bővülés hajtómotorja továbbra is az innováció lesz. Sajnos azonban a nehézségekkel küzdő vállalkozások látóköre hamar beszűkül, az azonnali profitvesztés nélkül pedig többnyire éppen a fejlesztéseken lehet „spórolni”.

Mindennek fényében a nemrég megjelent KSH-statisztika meglehetősen borús képet fest a hazai kilátásokról. Az amúgy is alacsony GDP-arányos k+f ráfordításunk tovább csökkent, 2007-ben már az egy százalékot sem érte el, szemben az EU közel kétszer ekkora mutatójával. Bár az idei számok csak jóval később jelennek meg, borítékolható, hogy további mérséklődésnek lehetünk tanúi. Igaz, a legfejlettebb államokban végbemenő fejlesztések az alacsonyabb bérű régiókba helyezett gyártási folyamatokban is érvényesülnek, de ettől nem remélhetünk valódi felzárkózást, mert a legmagasabb szintű technológiát szeretik a gyártók az anyaországban tartani.

A csekély ráfordításokon kívül azt is kifogásolják, hogy túl magas az állam részesedése a hazai k+f-ből, főként a legfejlettebb országokkal összehasonlítva. Mintegy hüvelykujjszabályként: általában hasznosnak tartják, ha az állam gondoskodik a lassabb megtérülésű alapkutatásokról, míg az alkalmazott kutatások és a fejlesztések jobban érvényesülnek, ha magánkézben vannak. Ez az arány tavaly javult egy kicsit annak köszönhetően, hogy a felsőoktatási kutatói tevékenység a harmadával visszaesett. Ha azonban csak a vállalati k+f-et tekintjük, az sem tudott a GDP-t jelentősen meghaladó mértékben növekedni. Így valószínűleg nem arról van szó, hogy a magánszféra átveszi az eddig indokolatlanul állami kézben összpontosuló alkalmazott kutatásokat, hanem arról, hogy ezt a kapacitást leépítették.

A csökkenő k+f ráfordítások elsősorban a hazai kisebb vállalatokat érintik kedvezőtlenül, mivel számukra a jövőbeni növekedés lehetősége jóval nagyobb mértékben szűkül, mint a piacvezetők esetében. A tőkeerős vállalatok ugyanis könnyebben biztosíthatnak a válság átvészelése után többletforrást fejlesztésre, mint az addigra jórészt kivérző kisebbek. Ha a krízis miatt elmaradnak az adócsökkentések – és erre most nagy az esély –, az is ezt a tendenciát erősíti.

Mindezek miatt nem nevezhető szerencsésnek az állami k+f visszaszorítása, mivel az átmenetileg életben tudna tartani olyan fejlesztéseket is, amelyeket normális esetben a magánszektor végezne. Így viszont elkerülhetetlenné válik az innovációs ráfordítások további csökkenése, pedig már 2007-ben is jelentek meg olyan előrejelzések, amelyek szerint a korábbi trend alapján nincs esélyünk felzárkózni az EU átlagához.

A hazai fejlesztések bővítésére kínálkozna másik út is, ezeket különféle fejlesztési tervekben ki is tűzte a kormány. A külföldi vállalatok számára vonzó fejlesztési terepet teremtve lehetne meggyőzni őket, hogy k+f tevékenységüket hazánkba telepítsék. Ehhez adott lenne a nemzetközi összehasonlításban még mindig kiemelkedő hazai szakértői bázis, amely ráadásul olcsóbban alkalmazható, mint a nyugati országokban. Csakhogy ezek a programok már a válság beköszönte előtt sem számítottak túlzottan sikeresnek, és most, hogy már a nemzetközi vállalatokat is közvetlenül érinti, még nehezebb rávenni őket fejlesztési folyamataik Magyarországra telepítésére.

Mindezek ellenére félő, hogy 2008 is inkább a k+f kiadások arányának szűküléséről szól, így tovább mélyül a technológiai szakadék hazánk és Nyugat-Európa között. Ha azonban sikerülne megújítani a hazai üzleti környezetet, hosszabb távon is kiszámíthatóvá tenni a gazdálkodási feltételeket, végrehajtani a régóta halogatott strukturális reformokat, az valószínűleg megoldaná az elégtelen kutatás-fejlesztés problémáját is.

A szerző a Világgazdaság munkatársa