Talán sosem tudjuk meg, mi ölte meg a Wall Streetet

Vajon kinek van ellenére, hogy a hitelpiacok is segítsék a saját tulajdonú lakás megszerzését? Ezért vezettük be az igazi versenyt a jelzáloghitel-üzletágba. Engedélyeztük nem banki intézményeknek, hogy kreatív, könnyen elérhető lakásvásárlási és -építési hiteleket folyósítsanak olyan ügyfeleknek, akiket a hagyományos hitelezők nem tudtak jól kiszolgálni. Egy további lépésben megengedtük ezen kölcsönök összevonását és értékpapírcsomagokba gyűjtését, amelyeket – a kocázatokat mérséklendő – el lehetett adni befektetőknek. A papírokat a változó kockázat szerint besorolták, úgy, hogy a kockázatosabbak hozama nagyobb legyen. Később felkértük a hitelminősítő intézményeket, hogy tegyék lehetővé a nyugdíjalapok és biztosítók számára a kevéssé kockázatos értékpapírok megvételét. Azok részére, akiket még ez sem hagyott nyugton, létrehoztunk derivatív ügyleteket, amelyek értékvesztés ellen biztosították az adott papírokat.

A fentieknél aligha lehetett volna jobb példát találni a pénzügyi-technikai újítások előnyeinek ecsetelésére. Az adott hitelezési rendszernek köszönhetően a szegényebb – és a kölcsönök folyósításából automatikusan kizárt – családok lakástulajdonossá válhattak, a befektetők vonzó hozamokhoz juthattak, a pénzügyi közvetítők pedig tisztességes díjakat zsebeltek be. Az egész szinte álomszerű volt, és sokáig – nagyjából mintegy másfél évvel ezelőttig – számos pénzügyi szakember, közgazdász és politikus joggal hihette azt, hogy tényleg álom.

Aztán minden nagy robajjal összedőlt. Az ezt követő válság az utóbbi hónapokban a Wall Streetet is maga alá temette, és megalázó helyzetbe hozta az Egyesült Államokat. A tetemes – 1000 milliárd dolláros nagyságrendű – mentőprogramok mellett eltörpül az 1994-es mexikói és az 1997–98-as ázsiai válság. Óhatatlanul adódik a kérdés: hol történt a hiba? Ha képtelenek vagyunk kiiktatni a válság igazi okait, új keletű szabályozási buzgóságunkkal – a toxikusokkal együtt – a hasznos pénzügyi innovációt is megöljük.

Gyanúsítottból nincs hiány. Vajon a gátlástalan jelzálog-hitelezőket kell-e okolnunk, akik hívogató kamatokkal és kezdeti törlesztési kedvezményekkel kergették a gyanútlan adósokat a csapdába? Lehet, hogy így van, de az adott stratégiának nem lett volna értelme a hitelezők számára, hacsak nem hisznek a lakásárak szakadatlan emelkedésében.

Ezért talán a 90-es évek vége óta felfúvódó ingatlanpiaci buborékot kell felelőssé tenni, és az Alan Greenspan által vezetett Federal Reserve intézményét, amely elmulasztotta leengedni a léggömböt. Ennek ellentmondani látszik, hogy a biztosítékokkal fedezett kötelezvények és más hasonló értékpapírok piacán tapasztalt robbanás messze túlmutat azon, amit a jelzálog-hitelezés volumene indokolt volna. Mindez igaz az önálló spekulációs üzletággá váló hitelbiztosítási ügyletekre, amelyek összege eléri a 62 000 milliárd dollárt.

A válság nem lett volna ilyen méretű, ha a pénzügyi intézmények – szinte valamennyien – nem folytattak volna a még nagyobb haszon reményében tőkeáttételes műveleteket óriási volumenben.

Rögtön felmerül a következő kérdés: mit tettek a hitelminősítők? Ha helyesen végezték volna a dolgukat, a piacok nem szippantottak volna fel ekkora összegeket. Így vajon elsősorban nem nekik tudhatók be a bajok?

Esetleg a világ másik felén, Ázsiában kell kutakodni, a takarékos háztartásokat és a hatalmas tartalékokat felhalmozó központi bankokat hibáztatva? Talán nem ők tehetnek a negatív reálkamatokról, amelyek elől egyre kockázatosabb ügyletekbe menekültek az amerikai befektetők? Ez ellen könnyen felléphettek volna a makrogazdasági politika irányítói, megfékezve a fenntarthatatlan fizetésimérleg-hiányt, megelőzve tetemes fölös likviditás kialakulását és a válság kirobbanását.

Esetleg az amerikai pénzügyminisztériumot kell okolni, amely fölöttébb gyatrán szerepelt a válság kezdetén: a Lehman Brothers megmentésének elutasítása után még a legtőkeerősebb cégek számára is összeomlott a rövid lejáratú finanszírozás, és zavarok keletkeztek az egész pénzügyi rendszerben. A történtek ismeretében Henry Paulson pénzügyminiszter jobban tette volna, ha tartja a száját, és úgy jár el, mint korábban a Bear Stearns, vagy később az AIG esetében. A Wall Street túlélhette volna a megrázkódtatást, az adófizetők pedig tetemes terhektől szabadulhattak volna meg.

Meglehet, eleve hiábavaló kísérlet egyetlen okot keresni, ezért talán némi megnyugvást hozhat egy olyasféle magyarázat, amely szerint valamilyen rossz csillagzat alatt a „tökéletes vihar” feltételei jöttek létre. A kérdés ebben az esetben is az, hogy mi a halál oka a Wall Streetről kiállítandó orvosi jelentésben. Gyilkosság? Öngyilkosság? Baleset által okozott elhalálozás? Vagy a létfontosságú szervek hirtelen leállásának ritka esete? A választ valószínűleg soha nem tudjuk meg. Ezért a hasonló esetek bekövetkezte elleni törvényi-szabályozási védelem is homályos lesz, kétes hatékonysággal.

Emiatt azonban már most biztosak lehetünk abban, hogy lesznek még újabb nagy pénzügyi válságok, amint a mostani elhalványul az emlékezetünkben. Erre mindannyian feltehetjük öszszes megtakarításunkat, és valószínűleg fel is tesszük.

A szerző a Harvard Egyetemen a politikai gazdaságtan professzora