Élénkítés EU módra

A gazdaságélénkítő programnak, amelynek a részletei az elmúlt napokban már kiszivárogtak, négy karakterisztikus vonása van. Mindenekelőtt: nincs szó „európai alap” felállításáról. Ehelyett a megcélzott „130 milliárd eurós” keret az egyes tagországok nemzeti programjai keretében tett vállalások összesítését jelenti – már ha holnapig valóban összejön ennyi. Merthogy főként német húzódozások miatt lapzártánk idején még nem volt biztos, szerdán ki lehet-e jelenteni a jól hangzó tételt: az EU GDP-jének 1 százalékát kitevő csomagról van szó. De valahol a körül lesz.

A másik, hogy mindennek tényleges felhasználását a tagállamokra bízzák, csupán szempontokat ajánlanak a vélt legjobb elköltéséhez. (Ezek amúgy elsősorban a kis- és közepes vállalkozások és a humánerőforrás támogatását, az infrastrukturális – azon belül is az energetikai – beruházások segítését, valamint az innováció és a kutatás-fejlesztés bátorítását tekintik kiemelt célnak.)

A harmadik, hogy külön ajánlást tesznek a költségvetési hiánnyal küszködő országoknak, ahol továbbra is a fiskális konszolidációt minősítik első számú követelménynek: óvnak a bevételek megcsappanásától, és a közkiadások felülvizsgálatával javasolnak forrásátcsoportosítást – megtetézve mindezt az EU-s felzárkóztatási alapok könnyebb elérhetőségének a meglobogtatásával. Ez utóbbi egyúttal átvezet a csomag negyedik jellemzőjéhez. Ez a hétéves uniós költségvetésben betervezett források gyorsabb lehívhatóságát – például az eredetileg behatárolt célra szánt „globalizációs alap” tágabb értelmezésű hasznosításával vagy a nagyberuházásokat segítő kohéziós alapoknál az előfinanszírozást segítő előleghányad növelésével – ígéri. Miközben kilátásba helyezi az Európai Beruházási Bank hitelkeretének a megduplázását is a klímavédelmet, az energiabiztonságot és az infrastruktúra-fejlesztést célzó beruházások esetében.

A csomag tényleges közgazdasági haszna nyilván sokirányú elemzés tárgya lesz még. Ami első ránézésre szemet szúr, az a kicentizett egyensúly, amellyel a közösségi és a nemzeti eszközök tárházát igyekszik kombinálni, lehetőleg nem sértve az utóbbit. Közismert: az uniós szintű gazdaságpolitika legsebezhetőbb pontja, hogy miközben közösségi szinten fogalmaz meg terveket, lényegében kizárólag nemzeti szintű és hatáskörű végrehajtási eszközei vannak csupán (legfeljebb bizonyos fokig ellenőrizheti és – limitált keretek között – helyenként szankcionálhatja egyes célszámok elmaradását). A mostani csomag kifinomult példája annak, hogyan igyekszik a bizottság a gúzsba kötve táncolásból a maximumot kihozni.

Nem dobhat be milliárdos közösségi „mentőalapot”, mert erre nincs a tagoktól felhatalmazása, és forrása sincs rá. Cserébe egyfelől könnyít a már elfogadott EU-keretek felhasználásának eszközrendszerén, másfelől ráveszi a tagországokat, hogy a nemzeti szinten elhatározott fiskális csomagokat számolják össze, fogadják el és jelentsék be egyeztetett módon, hogy azt lehessen mondani: az EU összességében X (130?) milliárd eurós élénkítő csomaggal megy a recesszió elébe. Végül is a cél jelentős részben pszichológiai is: viszszafordítani a gazdasági menekülés, viszszavonulás – tehát a szűkülés, leépülés – spirálját. Ehhez pedig részben látványos bejelentések kellenek.

Hasonlóan a közösségi-nemzeti eszközök kombinálását példázza a elköltési szempontok hangsúlyozása – ezeknél persze mindig sérülékeny pont a számonkérhetőség hiánya. Cserébe a célzott közösségi pénzköltési könnyítések legalábbis ösztönöznek ezek irányába.

Csak a jövő mondja meg, mennyit ér majd a mostani nekiveselkedés a gazdasági fronton. De hogy az uniós érdekérvényesítési eszköztárat illetően máris van előrelépés, az jól látható.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője