Bankmentés vagy erőszak?

Amikor a kormány az Országgyűlés asztalára tette a pénzügyi közvetítő rendszer stabilitásának erősítéséről szóló javaslatát, a beterjesztő pénzügyminiszter bizonyára azt gondolta, jót tesz az ország gazdaságával, ha a vérkeringését biztosító bankrendszer fölé védőernyőt emel. Hiszen csak követni akarta a fejlett világ kormányait, amelyek a hitelválság októbertől, a Lehman Brothers csődjével megnyíló új fejezetében sorra fogadtatták el a parlamentekkel a dollár-, font- és euró-százmilliárdokkal kipárnázott bankmentő csomagokat. A betétekre és a bankközi hitelekre kiterjedő kormányzati garanciavállalások mellett a törvényalkotók mind több országban adnak lehetőséget magántulajdonban lévő bankok állami forrásokból történő feltőkésítésére, és ezzel a tulajdonosi-irányítási jogok is csorbulhatnak.

A parlamenti viták során napjainkban érlelődő hazai törvényjavaslat belesimul a „világtrendbe”, ha tetszik, ebből a szempontból sikerült a „mainstreamhez” sorolódnunk. Ez persze nem véletlen, hiszen a javaslat gerince már az IMF készenléti hitelét megalapozó szándéknyilatkozatban olvasható volt. A kritikus hangok (a politika részéről elsősorban a költségvetési bizottság fideszes elnöke, Varga Mihály, az érintett intézmények részéről pedig az OTP vezérkara) szerint ez jelenti a fő hibáját is: olyan angolszász mintát követ, amely nem illik rá a hazai helyzetre. Leginkább az állami segítségért cserébe megszerezhető kormányzati jogosítványok verték ki a biztosítékot a politikai és a szakmai „ellenzék” körében. Főként az, hogy a – bizonyos esetekben az érintett bank egyetértése nélkül is megejthető – állami tőkejuttatás fejében a kormány nemcsak a bank irányító testületeibe delegálhatna tagokat, hanem különleges vétójogot, illetve feltételes tulajdonosi irányítási jogot biztosító részvényhez is jutna.

A politikai csörték és szakmai egyeztetések hatására a kormánypárt vagy két tucat módosító indítvánnyal finomította a leginkább vitatott pontokat. A mostani változat a korábbinál nagyobb mértékben veszi figyelembe az eltérést a hazai, illetve az amerikai és nyugat-európai bankrendszerek problémái között, azt, hogy (egy-két, már a tulajdonosok által kezelt esettől eltekintve) a magyar bankok problémáját nem a felelőtlenül megvásárolt mérgezett papírok okozzák, hanem a Nyugatról „begyűrűző” bizalom- és likviditáshiány. Az állami garancia vagy a tőkejuttatás azért lehet mégis fontos, hogy az általános bizalmi válság miatt forráshiányossá vált hazai bankok ne kényszerüljenek rá a gazdaságot megbénító hitelszűkítésre. A kormányzati szerepvállalás igényét növeli, hogy a magyar jegybank nyugati társainál kevesebbet tesz a banki likviditás növelése érdekében.

Az állami pénzeszközök felhasználásának módját a kormány különleges vétójogot biztosító részvény útján ellenőrizné, amely azonban az új verzió szerint már nem alakítható át törzsrészvénnyé. Bár az eredeti változatnál súlyosabb tőkevesztés és/vagy likviditáshiány esetében, de fennmarad a kéretlen beavatkozás lehetősége, sőt, állami „erőszaktételre” is módot ad a törvény. Ha a kormány úgy ítéli meg, hogy a bank nemcsak a hitelintézeti törvény előírásainak képtelen megfelelni, de a saját és a pénzügyi közvetítő rendszer stabilitását is súlyosan veszélyezteti, a feltételes tulajdonosi irányítási jogot biztosító részvény alapján kizárólagosan dönthet a közgyűlés hatáskörébe tartozó ügyekben.

Bár az ellenzéki pártok többsége az átszabott javaslatot sem támogatja, a törvény várhatóan átmegy a december közepén esedékes végszavazáson. Ennek ellenére a jövő kérdése marad, hogy az OTP, amely – anyabank híján – nyilvánvalóan a jogszabály fő címzettje, versenyképességének biztosítása és aktivitása növelése érdekében igénybe veszi-e az állami segítség valamely formáját. Erőszaktételre reményeim szerint nem lesz szükség.

A szerző a Pénzügykutató Zrt. tudományos tanácsadója