Bizonytalan klímacsúcs

A féléves munkaterv összerakásakor jó érzékkel a csúcs elé időzítettek még egy környezetvédelmi és egy energiaügyi miniszteri ülést, mindkettőre napokon belül sor kerül. Ám már most tudni lehet, hogy érdemi vita ezeken nem várható, csak egy pillanatnyi helyzetértékelés az elnökség részéről. Minden egyéb az állam- és kormányfők ülésére marad.

A dolog sok tekintetben arra emlékeztet, ahogy a mindenkori hétéves pénzügyi keret körüli alkudozás lezárása előtt fest a helyzet. Ott is hónapokig tart a számháború, hogy aztán a végsőnek szánt csúcs előtt mindenki visszavonuljon, és az utolsó éjszakára tartogassa érveit… A hasonlat annyiban is találó, hogy a pénzügyi keret esetében is többnyire csak úgy tud valamely ország látványosabban javítani a pozícióján, ha ront a másokén. Merthogy az effajta alkuk tárgyát képező torták mérete – legyen bár szó közös büdzséről vagy szétosztható kibocsátási kvótákról – általában behatárolt. De legalábbis egy ponton túl minimum abban adott az egyetértés, hogy a méreten már nem változtatnak.

Némi rugalmasságot vihet a rendszerbe, ha van mód könnyítést elérni az értelmezés, végrehajtás kapcsán. Ilyenkor, ha a számok maradnak is, azok végső következménye módosulhat. Ilyesmiért hajtanak most a lengyelek, amikor külön kibocsátási kritériumért lobbiznak a szénalapú energiaforrások terén. Más esetben egyesek azért küzdenek (mégiscsak) a torta méretének a módosításáért, hogy a végén e helyett kapjanak valamit máshol.

És így tovább, mindaddig, amíg mindenki egy kicsit nyertesnek érezheti magát. (Van másfajta közös képlet is: amikor a végén mindenki majdnem egyformán vesztes, és ebbe törődnek bele, mert például valamiért sürgető a megállapodás. Ez történt 2000 decemberében Nizzában, és ezért is utálják oly sokan mindmáig a nizzai szerződést.)

Az eredményes végjátékhoz azonban jó pár feltételnek teljesülnie kell. Az a jó, ha többféle nyitott ügy van az asztalon, mert lehet „cseréket” kötni. De az már nem jó, ha ezek száma túl nagy, mert lehetetlen mindegyikhez „cserepartnert” találni. Az is érthető, ha egyes kérdésekben némely ország látszólag szélsőséges álláspontból követel, feltéve, hogy a tárgyalások alatt képes rugalmasan kihátrálni az ellentételek láttán. De az már rossz, ha oly mértékig elkötelezték magukat valamely követelés mellett, hogy azt már csak súlyos politikai arculatvesztés mellett adhatják fel (miként a lengyelekkel történt a lisszaboni szerződés végalkui idején). Az meg végképp rossz, ha egyes országok előzetes diplomáciával nem készítették elő a talajt a követeléseik számára.

Nos, tíz nappal az EU-csúcs előtt mintha inkább a negatív forgatókönyvek összegződése lenne a jellemző. Túl sok dosszié van még nyitva, amelyekben sokszor túlontúl szélsőségesek az álláspontok – máris több oldalról elhangzott a vétóval való előzetes fenyegetőzés –, miközben láthatóan nem mindenben volt még idő arra, hogy diplomáciai egyeztetésekkel csökkentsék a távolságokat.

Márpedig így nekimenni egy EU-csúcsnak több mint kockázatos. Állam- és kormányfők ugyanis – éppen az arculatvesztés veszélye miatt – sokkal kevésbé tudnak rugalmasan alkudozni. Számukra csak az lehet elfogadható, ha valahol, valamiben mindenki kap valamit. Márpedig egyelőre nem látható, hogy mindenkinek juthat valami. Akkor viszont megállapodás sem lesz – ezzel aztán el is kezdődik a dominók dőlése klíma- és energiaügyben. Nem tud szavazni a rá következő héten az Európai Parlament, és kérdéses, hogy az EP-mandátum végéig tartó tavaszi kurta időszak elég lehet-e bepótolni az elmaradást. Ha nem, akkor további dominók dőlhetnek. Jó lenne elkerülni ezt.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője