Felülírt uniós alapvetések

A nemzetközi pénzügyi válság láthatóan rendkívüli intézkedések sorát indukálta európai uniós szinten is – már ha a hét második felében el is fogadják azokat. Számos tervbe vett lépés évek-évtizedek óta szentként tisztelt EU-s alapvetéseket készül – még ha hangsúlyozottan csak „ideiglenes jelleggel” is – felülírni.

Ilyen például az állami támogatási szabályok további felpuhításának a szándéka, a banki szektor után immár akár konkrét ágazatokra is kiterjesztve az engedékenység rezsimjét. A stabilitási és növekedési paktum kapcsán pedig a megengedhető költségvetési hiány félszázalékos „hallgatólagos” emelésének a lehetőségéről van éppen szó. Mindeközben az Európai Bizottság láthatóan egyre szabadabban kezd „kalkulálni” az éves közösségi költségvetések különböző maradványaival. És mindez csak a jéghegy csúcsa.

A legkevésbé ellentmondásosnak még annak megválaszolása ígérkezik, hogy pontosan mekkora is legyen a közösen felvállalt válságkezelő csomag. Mert bár a pénzügyminiszterek a múlt hétfőn áldásukat adták az EU GDP-jének 1,5 százalékát kitevő gazdaságélénkítő csomagra, de a francia elnökség mindezt már úgy készül a csúcson tálalni, hogy az intézkedés mértéke „legalább” a GDP 1,5 százalékát kell, hogy kitegye – azaz több lehet (legyen?), de kevesebb nem. Márpedig már a másfél százaléktól is fáj egyes tagországok feje, főként, hogy a szövegtervezetek távolról sem rögzítették az érdekeltek által kért módon azt, hogy figyelembe kell venni a tagállami adottságokat is.

Súlyosabb gond, hogy a csomagon belüli 30 milliárd eurónyi EU-hányad lehetséges forrása sem világos. A bizottsági javaslat az uniós költségvetés éves maradványait kívánná bevetni, holott az ilyen pénzeket vissza kell osztani a tagok között. Igaz, a közelmúltban a fővárosok már két esetben is áldásukat adták arra, hogy ilyen maradványokból közösségi célokra költsenek (mint amilyen a Galileo program vagy az élelmiszár-robbanástól sújtott országok támogatása). A példák azonban kezdenek intézményesülő mechanizmussá válni, amit az egyik EU-tanácsi diplomata egyszerűen „a közösségi büdzsé bújtatott újrastrukturálásának” minősített, holott erre a hétéves pénzügyi keret elfogadásakor senki sem adott mandátumot.

Nyíltan is a közös játékszabályok megkerülését célozza az a – franciák, németek, olaszok és spanyolok által felkarolt – törekvés, hogy az állami támogatások „rugalmas értelmezését” (szintén „átmeneti időre”…) terjesszék ki olyan kulcságazatokra is, mint az autógyártás vagy az építőipar.

És végül ebbe a képletbe illeszkedik a stabilitási paktumban a költségvetési hiány 3,5 százalékig történő hallgatólagos „eltűrése” (a hírek szerint ennek hatálya is akár két évig terjedhet), amit arculcsapásként élnek meg azon államok – így Németország –, amelyek az elmúlt években komoly áldozatokat hoztak a hiány 3 százalék alá szorítása érdekében.

Az említett törekvések mögött egyaránt húzódnak ideológiai megfontolások és nemzeti érdekek. A soros elnökséget szintén ellátó francia államfő nem is rejti véka alá, hogy „ilyen helyzetekben” indokoltnak, sőt, szükségesnek is tartja az állami beavatkozást. Ugyanezt nem kevésbé meggyőződéses alapon utasítják el ugyanakkor a „liberális országok” (mindenekelőtt a skandináv államok, Nagy-Britannia és Hollandia). Súlyosabb a probléma, amikor a felszíni érvek mögött nemzeti önérdek húzódik meg. Egyes szakértők szerint igazából „burkolt gazdasági háború” van kibontakozóban a befolyásosabb EU-tagok között is.

Mindez elég gyúanyag ahhoz, hogy mozgalmas csúcstalálkozót vetítsen előre a héten. De még ha most a konkrét kérdésekben sikerülni is fog bizonyos kompromisszumos számok mentén megállapodni, a mögöttük húzódó frontvonalak jó eséllyel a jövőben is megjelennek.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője