John Maynard Keynes diadalmas visszatérése

A gazdasági elméletek már régóta magyarázták azt, hogy a piacok miért nem tudják önmagukat korrigálni, miért van szükség szabályozásra, és miért kell a kormányoknak fontos szerepet játszaniuk. E tételekkel szemben sokan – főleg a pénzügyi szektorban dolgozók – egyfajta „piaci fundamentalizmussal” nyomultak, ebben a megválasztott elnök gazdasági stábjának néhány tagja is részt vett. Az ebből eredő elhibázott gazdaságpolitikai kurzus korábban óriási terheket rótt a fejlődő országokra. A megvilágosodás ez ügyben csak akkor következett be, amikor a súlyos következmények az Egyesült Államokban és más, fejlett ipari országokban is jelentkeztek.

Keynes annak idején nemcsak azzal érvelt, hogy a piacok képtelenek önmaguk korrigálására, hanem arra is rámutatott, hogy súlyos visszaesés idején a monetáris politika önmagában valószínűleg hatástalan, ezért van szükség kiegészítő fiskális lépésekre. Természetesen nem minden fiskális akció egyforma. Napjaink Amerikájában a háztartások óriási mértékű eladósodottsága és az általános gazdasági bizonytalanság miatt az adócsökkentés valószínűleg hatástalan lenne (csakúgy, mint volt az a 90-es évek Japánjában). Az ez év tavaszán foganatosított amerikai adócsökkentés legnagyobb része megtakarításokba ment.

Az Egyesült Államokban most arra lenne szükség, hogy minden kiadott dollár a lehető legnagyobb ösztönző hatással járjon. Az infrastruktúrában és a technológiában – különösen ez utóbbi „zöld” változatában – végrehajtott beruházások elégtelensége miatt, továbbá a gazdagok és a szegények közötti nagyra nőtt szakadék okán gondos összhangot kellene teremteni a rövid távú kiadási programok és a hoszszú távú vízió között. Mindez szükségessé tenné az adózási és a kiadási programok átstrukturálását. Csökkenteni kellene a szegényeket sújtó adókat, valamint emelni a munkanélküli-segélyt, ezzel párhuzamosan növelni kellene a gazdagok adóit, így ösztönözni lehetne a gazdaságot, s csökkenhetne a deficit és az egyenlőtlenség. Az iraki háború kiadásainak visszafogásával és az oktatásra fordított összegek egyidejű emelésével rövid és hosszú távon egyaránt növelni lehetne a kibocsátást, miközben mérséklődne a deficit.

Keynes a likviditási csapda veszélyeit is tisztán látta, azt a helyzetet, amikor a monetáris hatóságok képtelenek serkenteni a hitelek folyósítását, s ezáltal ösztönözni a gazdasági tevékenységet. Ez alkalommal a Fed elnöke, Ben Bernanke mindent elkövetett, hogy az általa vezetett intézményt ne lehessen elmarasztalni a mostani válság elmélyüléséért, mint ahogy a harmincas években, a nagy depresszió idején a jegybank tevékenységét összefüggésbe hozták a pénzellátás szűkülésével és bankok sorának összeomlásával. A bankok megmentése azonban nem öncél, hanem eszköz a hitelek folyamatos áramlásának a fenntartásához.

Az amerikai pénzügyi rendszer drámai módon megváltozott a harmincas évek óta. A bankok nagy része kivonult a kölcsönök folyósításának hagyományos üzletágából, és befektetési intézménnyé vált: eszközöket vásároltak, azokat újracsomagolták, majd eladták, miközben bebizonyították hozzá nem értésüket a kockázatok felmérésében és a hitelképesség megállapításában. Utóbb mégis dollárszázmilliárdokat fordítottak ilyen diszfunkcionális intézmények megmentésére, és semmit sem tettek a rövid távra összpontosító szemléletmód perverz ösztönzési rendszerének korrigálására. Az egyéni jövedelmek az adott területen lényegesen eltértek a társadalmi hasznosságtól, ez destruktív hatással járt, ráadásul a részvényesek érdekei is sérültek.

A szövetségi kormány eközben 1000 milliárd dolláros tételekben vett magára tartozásokat és kockázatokat. A pénzügyi rendszer megmentését célzó akcióknál különösen fontos megnézni minden kiadott dollár várható hozamát. Ennek hiányában a deficit és az államadósság a következő években ismét robbanásszerűen növekszik majd.

A dereguláció kiterjesztéséért folytatott neoliberális offenzíva jól szolgált bizonyos érdekeket. A pénzügyi piacok jól jártak a tőkepiaci liberalizálással, mert megnyílt az út Amerika számára, hogy világszerte értékesítse a kockázatos pénzügyi termékeit, a világszerte kibontakozó spekuláció pedig jól szolgálta a cégei érdekeit, a másokra hárított súlyos terhek árán is.

Ma az a kockázat fenyeget, hogy a keynesi elveket ugyanezen érdekek fogják kihasználni, és ugyanezek fognak visszaélni velük. Vajon megtanulták-e a leckét azok, akik már tíz évvel ezelőtt is erőltették a deregulációt? Vagy egyszerűen csak kozmetikai jellegű reformokat akarnak, amelyekkel már igazolni lehet a gigantikus mentőakciókat? Vajon megváltozott-e a gondolatvilág, vagy csak stratégiát váltottak? A mai viszonyok közepette ugyanis a keynesi gazdaságpolitikai elvek követése nyereségesebbnek látszik, mint a piaci fundamentalizmus erőltetése.

Tíz évvel ezelőtt – az ázsiai válság idején – sok szó esett a nemzetközi pénzügyi architektúra megreformálásának szükségességéről. Ez ügyben nagyon kevés történt. Most itt a parancsoló szükség, hogy ne csak megfelelő választ adjunk a jelenlegi válságra, hanem hozzáfogjunk a hosszú távú reformok végrehajtásához, amelyekre szükség lesz, ha egy stabilabb, egyenlőbb és virágzóbb globális gazdaságot akarunk.

Joseph E. Stiglitz közgazdasági Nobel-díjas, a Columbia Egyetem közgazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2008@ www.project-syndicate.org