„Limonádé szocializmus” helyett depresszió fenyeget

Az amerikai jegybanki intézmény fő célként arra összpontosított, hogy elkerüljön egy mély gazdasági depressziót. Emellett azonban volt három kisebb fontosságú cél is:

– a gazdaság lehető legnagyobb hányada maradjon meg a magánszektor ellenőrzése alatt, hogy azt állítsák elő, amit a fogyasztók valóban akarnak;

– megakadályozni a Wall Street hercegeit – akik a pénzügyi válságba vittek bennünket –, hogy nyerészkedni tudjanak a saját maguk által teremtett rendszerszintű kockázatokon és bajokon;

– kordában tartani a lakástulajdonosok és a kisbefektetők veszteségeit, mivel az egyetlen „bűnük” csak az volt, hogy rossz kockázatokra tettek.

Ma már világos, hogy a Fed és a pénzügyminisztérium ezt a játszmát elveszítette. Ha a depressziót el akarják kerülni, akkor a kormány más fegyvereihez kell folyamodni, más eszközök és hatalmi jogosítványok alkalmazásának kíséretében.

Ha végül meghiúsul a válság kordában tartása, akkor ennek az oka az, hogy a fenti, hármas kísérő célcsoport közül az első kettőre aránytalanul sok energiát pazaroltak: túl sokat törődtek a Wall Street hercegeinek megfékezésével és a döntéshozatal magánkézben tartásával. Ha a Fed és a pénzügyminisztérium ezeket az ügyeket – a maguk súlyának megfelelően – mellékesként kezelte volna, akkor a gyanúm szerint most nem lennénk ilyen összevisszaságban, és egy súlyos, globális depresszió veszélye egészen távolinak látszana.

A szándék, hogy a Wall Street hercegeit megakadályozzák a válságon is leszedhető sáp elsajátításában, már abban a döntésben is kimutatható volt, amellyel hagyták a Lehman Brothers összeomlását egy ellenőrizetlen, felügyelet, átláthatóság és garanciák nélküli csődeljárás keretében. E döntés mögött az volt a logika, hogy a válság korábbi szakaszaiban szigorú büntetés lett a részvénytulajdonosok osztályrésze olyan esetekben, amikor a cégeiket túl nagynak ítélték meg ahhoz, hogy elbukhassanak. A Bear Stearns, az AIG, a Fannie Mae és a Freddy Mac részvényeseinek a tulajdonát – filléres összegekért – lényegében elkobozták.

Nem ez jutott osztályrészül a kötvénytulajdonosoknak és az üzleti partnereknek, akiket megfelelően kifizettek. A Fed és a pénzügyminisztérium attól félt, hogy a 2007 második és a 2008 első fél évében végrehajtott mentőakciók rossz tanulságok levonására adnak példát. E szerint a pici szereplők azt hihették volna, hogy az Egyesült Államok kormánya minden bank és bankszerű intézmény adósságaiért, illetve tranzakcióiért felelősséget fog vállalni, ha az adott gazdálkodó egységet túl nagynak ítéli meg a bukáshoz.

A nagyon nagy, erős tőkerátétellel működtetett intézmények vezetőit végső soron valamivel késztetni kellett arra, hogy a kockázatokat a teljes nagyságukban számításba vegyék. Ehhez azonban szükség volt arra, hogy egy bizonyos ponton egy bankot bukni hagyjanak, mert csak így lehetett meggyőzni a hitelezőket és az üzleti partnereket arról, hogy korántsem lehet mindig állami garanciákra számítani.

Utóbb visszatekintve azonban látni kell, hogy ez az eljárás egy súlyos melléfogás volt. A 2008 nyaráig nyújtott pénzügyi segélyakciók valóságos hálót alkottak, ez milliók azon számításán alapult, hogy az Egyesült Államok kormánya ténylegesen szavatolja az Amerikában működő összes bank és bankszerű intézmény garantálatlan tartozásait. Amint a Lehman Brothers összeomlott, ez a garancia megtört, ezért minden pénzügyi intézmény gyorsan és erőteljesen növelni akarta a pénzügyi párna céljára szolgáló tőkefedezetet, hogy el tudja kerülni a ráutaltságot a kormány támogató akcióira. Ezt a célt azonban lehetetlen volt elérni. A Lehman Brothers csődje azonnali igényt támasztott pótlólagos banktőke megteremtésére, ennek előteremtésére azonban a magánszektor képtelen volt.

Ez volt az a pont, ahol a pénzügyminisztérium a második hibát elkövette. Mivel a magánszektort erőnek erejével magántulajdonban akarta tartani, ezért – értelemszerűen – kerülte a bankrendszer azon elemeinek részleges vagy teljes államosítását, amelyek túl nagynak látszottak ahhoz, hogy elbukjanak. Visszatekintve világosan látszik, hogy a pénzügyminisztériumnak egyértelműen azonosítania kellett volna azokat az intézményeket, amelyekben közönséges törzsrészvények vásárlásával kellett volna állami tulajdont szerezni és fenntartani, amíg a válság elmúlik, akár tetszik ez az érintetteknek, akár nem.

Az eljárást természetesen nyomban „limonádé szocializmusnak” nyilvánították volna, amely súlyos veszélyeket rejt a nagyvállalatok ellenőrzése és a nyomában várható korrupció miatt. Kérdés azonban, hogy vajon azt az utat választva ma rosszabbul állnánk, mint ahogy állunk? A bevezetőben említett – a magántulajdon megőrzésére vonatkozó – részcélt ugyan elérték, ennek áraként azonban a Fed és a pénzügyminisztérium képtelen elérni azt az átfogó célt, hogy a depressziót elkerülje.

Utólag visszanézve természetesen könnyű okosnak lenni. Ha azonban a depressziót el akarjuk kerülni, akkor azt csak a régi vágású, keynesiánus fiskális politikával érhetjük el: a kormánynak közvetlen, kézi beavatkozáshoz kell folyamodnia, a kiadások növelésével és annak meghatározásával, hogy mely javak és szolgáltatások iránt lesz igény.

A szerző a kaliforniai Berkeley Egyetem közgazdaságtan-professzora