Túléli-e az euró a mostani gazdasági válságot?

A mostani gazdasági válság azonban súlyos próbatételt jelenthet az euró számára abban az értelemben, hogy vajon zavarosabb időket is képes-e túlélni. A válság ugyan képes az EMU keretében létrehozott intézmények megerősítésére, egyúttal azonban többféle kockázat is előállhat, amelyeket a tagállamoknak időben tudatosítaniuk kell, ha el akarják kerülni őket.

Az elsődleges probléma az lehet, hogy az egyes EMU-tagállamokban a feltételek erősen eltérő módon alakulnak, ez egyes politikusokat olyan következtetések levonására késztethet, amelyek szerint az ő országuk érdekeit jobban szolgálná egy a többiekétől eltérő gazdaságpolitikai eszközválaszték. Az euróövezet országaiban az államkötvények kamatai máris erősen eltérnek, ez arra utal, hogy a pénzügyi piacok a széteséssel mint reális lehetőséggel számolnak. Az adott értékpapírok például Írországban és Görögországban közel egy egész százalékponttal többet fizetnek, mint a német megfelelőik, az eltérés az olaszok viszonylatában is közel ekkora.

A történelem természetesen bőven tartogat példákat arra, hogy valutauniók vagy egységes valutát használó államok miként bomlottak fel. Az eurózóna államai esetében számos technikai és jogi természetű ok hátráltatná, hogy bármelyikük kísérletet tegyen az övezet elhagyására, az iránt azonban aligha van kétség, hogy valamely ország ki tudna vonulni, ha ezt valóban akarná.

A kivonulás elhatározásához a legnyilvánvalóbb ok valamely állam számára az lehetne például, hogy ki tudjon bújni abból a kényszerzubbonyból, amelyet az uniformizált monetáris politika – az egységes valuta révén – minden tagállamra rákényszerít. Ha valamely ország a következő néhány évben esetleg úgy találja, hogy a gazdasága túlságosan deprimált állapotban van, és ennek az állapotnak a krónikussá válásától tart, akkor a kormánya csábítást érezhet az EMU elhagyására, mert így lazíthatja a monetáris szigort, és leértékelheti az általa használandó valutát. Bár egy ilyen döntés nem utalna nagyfokú politikai ésszerűségre, egy-egy kormány mégis rászánhatja magát a lépésre, ha nem lát más kiutat a súlyos gazdasági visszaesésből.

Egy további okként ott van a stabilitási és növekedési egyezmény, amely korlátozza az euróövezet tagállamai számára a fiskális deficitek képzését, ez szintén erős késztetést jelenthet az EMU elhagyására. Egy-egy súlyosabb gazdasági visszaesés során bármely ország szükségét érezheti, hogy – hagyományos, keynesiánus gazdaságpolitikai eszközökhöz folyamodva – erőteljes, deficittel finanszírozott fiskális ösztönzést alkalmazzon. Bár a stabilitási és növekedési egyezmény némi rugalmasságot engedélyez a költségvetési hiányokkal finanszírozott gazdaságélénkítéshez, a paktumban lévő korlátok azonban hátráltathatják a kormányokat, hogy olyan agresszívan lépjenek fel, mint ahogy szeretnének.

A jelenlegi pénzügyi válság egy további problémát is felvet: hiányzik egy tiszta és világos szerepkör a végső hitelezői funkció ellátására. Azt még látnunk kell, az Európai Központi Bank milyen készséggel látja el a szükséges mennyiségű euróval a nemzeti központi bankokat, hogy azok maradéktalanul el tudják látni a végső hitelezői szerepkört. Ha valamely tagállam azt látja, hogy a bankjai megbuknak, mert az ottani nemzeti bank nem tud nekik eleget hitelezni, akkor esetleg az EMU elhagyása mellett dönt, mert akkor a helyi központi bank annyi pénzzel látja el a gazdaságot, amennyit szükségesnek tart.

Mindezen felül a jelenlegi gazdasági válság ismét felszínre hozott olyan eszmefuttatásokat, hogy az Európai Uniót esetleg tényleg fel kellene ruházni adóztatási jogkörrel. Bármi legyen is eme javaslatok logikája, az nyilvánvaló, hogy megnyitná az utat a jövedelmek nagyobb fokú újraelosztásához. Ilyen esetben a nagyobb jövedelemszintű országok körében alapos ok támadhat a kilépésre.

Ha pedig a politikusok végső soron nem is akarnák feladni az eurót, mégis erre a következtetésre juthatnak, ha más kormányokat nem tudnak a gazdaságpolitikájuk megváltoztatására kényszeríteni. Ez pedig nagy kockázat, főleg akkor, ha a kilépő ország például Német- vagy Franciaország, de kisebb államok esetében is súlyos veszélyt jelenthet, mert az egész a vég kezdetének látszana. Emiatt bármely ország folyamodhatna fenyegetéshez, amely szeretné mások egyetértését megkapni valamely gazdaságpolitikai lépéshez. Előfordulhat, hogy a blöff nem hatásos, ekkor az adott kormánynak vagy tudomásul kell vennie a súlyos megaláztatást, vagy – ragaszkodva „elveihez” – ténylegesen ki kellene lépnie.

Általában abból kell kiindulni, hogy a politikai vezetők olyan gazdaságpolitikát választanak, amelyről feltételezik, hogy jól szolgálja országuk hosszú távú érdekeit. Elképzelhető azonban, hogy egyes politikusok csak önérdekből cselekszenek, és a gazdasági visszaesést az újraválasztásuk céljának rendelik alá, ezért megígérik, hogy kivonulnak a monetáris unióból, ha mások nem fogadják el a meghirdetett követeléseket.

A fenti kockázatok természetesen nem jelentik azt, hogy a monetáris unió elkerülhetetlenül áldozatává válik a mostani gazdasági visszaesésnek. A recesszió mindazonáltal sokkal súlyosabb tesztet jelent ez euró számára, mint aminek a létezése első tíz évében bármikor ki volt téve.

A szerző a Harvard Egyetem közgazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2008

@ www.project-syndicate.org