Válság alulnézetből

Irigykedve hallgattam december elején Lazar Comanescu román külügyminisztert, aki szerint Romániában van és lesz is elég munkahely, azoknak is jut, akik korábban külföldön vállaltak munkát, s most a válság miatt hazatérnek. Mi idehaza nem hallunk egyhamar ilyen nyilatkozatot. Magyarországon a regisztrált munkanélküliek lassan 450 ezren lesznek, s egyes becslések szerint bőven félmillió fölé emelkedik majd a számuk.

A munkaerő-közvetítők jóslatai alapján a jövő év első negyede drasztikus lesz, sok vállalat az ünnepek után adja át a felmondólevelet. Bár az eddigi csoportos létszámcsökkentést bejelentő vállalatok többsége (például Suzuki, Perlos, Electrolux, Videoton) a kölcsönzöttektől, valamint a termelésben dolgozóktól vált meg, most senki állása nincs biztonságban, a főnököket is kirúgják.

Így járt az egyik építőipari cég vezérhelyettese is. Korábbi, biztos munkahelyéről átcsábították, már a próbaideje utolsó heteit töltötte, amikor kiderült, hogy a vállalat több, 2009-re tervezett beruházása meghiúsul. Ő a cég hosszú távú stratégiájáért felelt (volna), a másik két azonos szinten lévő vezető a termelésért és a gazdasági ügyekért. A „core business” érinthetetlen, tehát a termelési vezér maradt, a gazdasági, pénzügyi folyamatokat is vinni kell, így nem volt kérdés, hogy az újonnan érkezett vezető kerül lapátra. Az egyik szolgáltató központ nyolcfős felső vezetői csapatát lefelezték. Egy autóipari beszállító cég, amely nyáron még lázasan toborozta a fejlesztőmérnököket, a héten középvezetői posztokon dolgozó műszaki diplomásokat küldött el. A főnökök drágák, ha a számuk apad, azzal jól lehet spórolni.

Azok a vállalatok járnak egyébként most „jól”, amelyeknél működnek a HR-folyamatok. A karriertervezési vagy tehetségmenedzsment-rendszer keretén belül azonosították a kulcsembereket, tehát tudják, kiket kell mindenáron megtartani. Ha van teljesítményértékelési rendszer, akkor azt is látják, kik azok, akiktől érdemes megválni. (Ám a szofisztikált folyamatok mellett is naivitás lenne azt hinni, hogy az elbocsátások nagy része nem szubjektíven történik.) A legjobb outplacement (humánus elbocsátást segítő) program mellett is az utcára kerülők esélye 3-6 hónapig jó, addig mentálisan könnyebben képesek új állást szerezni – ha van.

Az idő múlásával azonban nő a feleslegességérzetük, reményvesztettek lesznek, kopik a tudásuk, romlik a (munka világához való) szocializáltságuk. Több szempontból is paradigmát kell váltaniuk az állást vesztetteknek: nem biztos, hogy újra a szakmájukban tudnak elhelyezkedni, netán alacsonyabb munkakörben folytatják. Kellenek az egyéni akciótervek, annak végiggondolása, hogy mi lesz, ha én kapom a következő felmondólevelet, van-e elég tartalékom, hajlandó vagyok-e utazni egy állásért, kitől kérek segítséget, ha elvesztem a munkahelyem, mi van, ha ideiglenesen segélyért kell folyamodni, papíron hat órában, a valóságban napi 12 órát robotolva, a fizetés felét zsebbe kapom.

Ezek ugyanazok a problémák, amelyekkel a kormány évek óta nem tud mit kezdeni, vagy folyamatosan küzd ellenük: a feketemunka visszaszorítása, a rendszeres szociális segély rendszerének átalakítása, a mobilitás ösztönzése, a foglalkoztatottak számának növelése, a tartósan munka nélkül levők visszavezetése az álláspiacra, nos, mindez most meddő kormányzati feladatnak tűnik. A fő teendő a meglévő munkahelyek megtartásának segítése. Ehhez azonban a kormányzati törekvés kevés, az egyéni hozzáállás is meghatározó. Például, hogy egy menedzsment figyelembe veszi-e, ha egy családból a férj és a feleség is alkalmazott, akkor csak az egyiktől búcsúzik.

Ha a válságot nem makroszinten, hanem alulról vizsgáljuk, akkor 2009-nek a valódi attitűdváltásról kell szólni. Arról, amit egy nixoni gondolat fogalmaz meg: „Aki vereséget szenved, annak még nincs vége. Annak van vége, aki feladja.”

A szerző a manager magazin felelős szerkesztője