Venni vagy nem venni

Nem vitás, hogy az oroszoknak jól jönne egy európai uniós bank. Olajat, földgázt exportálnak a térségbe, beszállnak az építőiparba, a vezetéképítésbe, finomítókat vásárolnak, gáztározókat terveznek, légitársaságot vesznek (bár ezt inkább hagyjuk), futballcsapatot menedzselnek, egyre több benzinkútnál tűnik fel a Lukoil embléma, és a Cote d’Azur is hovatovább orosz tulajdonba kerül. Mi sem természetesebb kívánság, mint hogy Európában tevékenykedő milliárdosaik, cégeik hazai bankokon keresztül bonyolítsák le üzleteiket, azok számláin tartsák gyűlő pénzüket.

Ha én lennék az orosz takarékpénztár, a Szberbank vezére, és terjeszkedni akarnék, számításaimból nyilván nem hagynám ki az OTP Bankot: az orosz cégeknek ismert terepen honos, és a maga műfajában „magányos farkas”, stratégiai befektető nélkül. Az már csak hab a tortán, hogy olcsó: jelenleg potom árért, könyv alatti értéken kapható a nem is rossz portéka, és nem csődtömeg, mint sok más patinás társa.

Igaz, a Szberbank maga is – az orosz pénzintézetek többségéhez hasonlóan – állami segítségre szorult a közelmúltban, de Putyinék valószínűleg nem néznék rossz szemmel, ha egyik vezető bankjuk az OTP-hez hasonló trófeákra vadászna. Talán még segítenének is neki.

Más kérdés, hogy az Interfax valós vagy próbaballonnak szánt híre, miszerint az oroszok már tárgyaltak is az OTP Bankkal, Magyarországon sokakat érzékenyen érint. Ha a Mol–OMV ügy is kényes a maga nemében, a hitelintézet esetleges felvásárlása százszor inkább az lenne a nagyságrendek és a politikai előzmények miatt. Ráadásul az összeesküvés-elméletek gyártói is igazolva érezhetnék magukat: nem megmondták, hogy az egész árfolyam-história nem is annyira a válság következménye, mint azé a szándéké, hogy az oroszoknak átjátsszák a bankot?

Ezért nem gondolom, hogy az OTP eladása most a valós lehetőségek birodalmába tartozna.