A recept adott

Bár korábban is figyelmeztettek közgazdászok az alacsony hazai megtakarítási ráta veszélyeire, egészen addig nem kaphattak kellő figyelmet, amíg olcsón és gyakorlatilag korlátlan mértékben állt rendelkezésre külföldi forrás számunkra. Mindez csak az amerikai hitelpiaci válság tovagyűrűzése kapcsán változott meg, és lett Magyarország kiemelten sérülékeny. Nem csoda, hogy eddig egyáltalán nem volt terítéken a gazdaságpolitika megtakarításösztönző szerepe, annak ellenére sem, hogy szinte minden növekedési elmélet az egyik alapvető tényezőként tekint a hazai forrásokra.

A megtakarítási hajlandóságnak azonban sajnos van egy olyan tulajdonsága, hogy időben lassan alkalmazkodik a feltételek változásához, vagyis a mostanra kialakult megtakarítási magatartás zömmel a korábbi évek hatásait tükrözi. Rövid távon csak nagyon jelentős reálkamat-emelkedés tud kifejteni érdemi hatást a lakosság magatartására, de a közvetlen megtakarításösztönző csatornát meglehetősen korlátozottnak tartják a közgazdászok, főként egy olyan nyitott tőkepiac esetén, mint amilyen nálunk van.

Több sikerrel kecsegtet a Ronald Reagan nevével fémjelzett, adócsökkentésre alapozott, kínálatorientált gazdaságpolitika, de itt is nagy a szerepe a gazdasági nyitottságnak. Jóval az EU-csatlakozásunk előtt is felvetődött már, hogy az egymással szorosan összefonódó és földrajzilag is közeli országok könnyen az adóversengés csapdájába eshetnek, és úgy fest, mára ez a realitás. Szlovákia súlyos csapást mért ránk, amikor drasztikusan egyszerűsítette az adórendszerét, és aláígért a magyar sarcoknak. Szerencséjükre mi ezt dermedten szemléltük, és semmit sem tettünk, hogy lépést tartsunk az általuk kínált feltételekkel. Ez a szlovák kínálatorientált gazdaságpolitika fényes győzelméhez vezetett, ráadásul a mi rovásunkra, ezt egyértelműen illusztrálja a két ország külső forrásigényében mutatkozó elnyílás is: míg a mi eladósodásunk az utóbbi évtizedben növekedett, északi szomszédunk fenntartható pályán haladt.

A megtakarítási hajlandóság nagyban függ a rendelkezésre álló jövedelem szintjétől, de ez csak látszólag menti fel a gazdaságpolitikát ilyen irányú felelőssége alól. Az igaz, hogy az országban keletkező jövedelmekre közvetlenül nem túl nagy a befolyása, ám annál nagyobb szerepe van a jövedelemelosztásban. A magas magyar jövedelemcentralizáció – magyarán: a túladóztatott jövedelmek – éppen az alacsonyabb jövedelemszintűekhez csoportosítja át a forrásokat a magasabb megtakarítási képességű rétegektől. Itt nem is elsősorban az – egyébként káros hatású – kamat- és osztalékadónak, hanem a munkára kivetett terheknek van jelentős szerepük. Ha tehát a gazdaságpolitika engedne az amúgy is erős szakmai nyomásnak, és előrelépne ezen a területen, annak mintegy mellékterméke lenne a megtakarítások emelkedése.

Ezek nem számítanak új ötletnek, szinte valamennyi gazdasági szakértő többé-kevésbé ezt a programot támogatná, a fő gond inkább az, hogy mindez továbbra is – vagy most még inkább – nehezen felvállalható a kormány számára, ugyanis a kínálatorientált gazdasági program jelentős azonnali átcsoportosítással járna a gazdagabb rétegek felé. Hosszabb távon azonban még a szegényebb rétegek is rosszabbul járnak a jelenlegi helyzet fennmaradásával, hiszen egyre kisebb tortából hasítanak ki vastagabb szeletet, a klasszikus metafora szerint. Félő, hogy a pénzügyi viharok lecsendesedésével továbbra is a külső forrásokra alapozott, ebből adódóan sérülékeny növekedési modellt próbáljuk folytatni, strukturális átalakítások nélkül. Ez akár tartható is lesz egy ideig, de előbb-utóbb ismét kidurran valahol egy lufi, és akkor megint minket vesznek elő a befektetők elsőként.

A szerző a Világgazdaság munkatársa