Defláció és demokrácia: az antikapitalista reneszánsz

A jelenlegi pénzügyi válság különösen nagy erővel rombolja azt az érzetet, hogy a különböző eszközökhöz pontos árat lehet rendelni. Ma már a legtöbb ember meg van győződve arról, hogy ez a fogyatékosság elválaszthatatlanul kapcsolódik a pénzügyi rendszerhez. Az értékhez fűződő nagyfokú bizonytalanság a politikai rendszerben is problémákat okozhat.

Hajdanában a nemesfémalapú pénz kényelmetlen és nem is kielégítő megoldást kínált az érték mérésére. Kényelmetlen volt, mert az arany túl nehéznek bizonyult a mindennapi tranzakciók céljára, az ezüstnek pedig túlságosan csekély volt az értéke nagy összegű ügyletek lebonyolításához. A nemesfém pénz ezen túlmenően ki volt téve az új lelőhelyek esetleges felfedezéséből eredő ingadozásoknak. Amint a 16. században elkezdett özönleni az Újvilágból az ezüst, erős inflációs hullám indult el. Hasonló mozgást váltott ki az, amikor a 19. század közepén aranyra bukkantak Kaliforniában, majd fél évszázaddal később Alaszkában, Dél-Afrikában és Ausztráliában. Ezzel szemben az új nemesfémlelőhelyek megtalálásának elmaradása az 1870–1880-as években enyhe deflációt hozott magával.

Ebből számos közgazdász vont le olyan következtetést, hogy a papírpénzt könnyebb kezelni, és stabilabbá lehet tenni. Az az innováció, amely a biztonságos papíron és nyomtatási technikán alapult, teljesen átalakította a huszadik századot. Egy időben éppen fokozta az instabilitást, mert túl nagy volt a kísértés a politikai célú visszaélésekre. A várt enyhe infláció helyett a 20. század fontos periódusaiban éppen erős drágulás volt tapasztalható, mert a kormányok túlhajtották az emissziót.

Ezen valamelyest változtatott a 20. század utolsó két-három évtizedének intellektuális forradalma. A monetáris politikát ekkortól bízták független központi bankokra, abban a reményben, hogy ezek az intézmények képesek ellenállni a pénzteremtésre irányuló nyomásnak. Az amerikai Federal Reserve elnöke, Paul Volcker sikeres dezinflációs programot hajtott végre 1979-től kezdve. Ugyanezt a leckét az Európai Unió is megtanulta, amikor az Európai Központi Bank alapfeladatává tette az euró stabilitásának megteremtését. Ennek hatására az emberek feltételezték, hogy a monetáris stabilitás problémáját sikerült megoldani, elkezdhetik az eszközök felhalmozásának és a rájuk alapozott hitelfelvételnek a spirálját. Ezt a feltételezést rázta meg alapjaiban a subprime válság, főleg a Lehman Brothers bukása után.

A pénzügyi szektorból kiinduló defláció halálos lenne, mert azt sokkal nehezebb kezelni, mint az inflációt, részben azon egyszerű technikai ok miatt, hogy az irányadó kamatot nullánál alacsonyabb szintre nem lehet leszállítani. Minél közelebb kerül ehhez a szinthez a ráta, annál problémásabbá válik a monetáris politika, mert az instrumentumai működésképtelenné válnak. A központi bankok egyre-másra növelik a pénztömeget, az árak mégis sokfelé csökkennek, miközben fokozódik a bizonytalanság.

A defláció veszélyességének van egy további oka. Az ellene folytatott küzdelem főleg azért nehéz, mert nem minden ár mozog lefelé. Különösen igaz ez az adósságokra, amelyeket névleges értékben szabtak meg. Márpedig a deflációnak és az inflációnak a tartozásokra homlokegyenest ellentétes hatása van. Az infláció olvasztja az adósságok értékét, a defláció ezzel ellentétben növeli a tartozások terheit. A nagy válság idején Irving Fisher pontosan leírta, hogy a hitelezők sürgősen behajtották a követeléseiket, ez az adósokat az eszközeik idő előtti likvidálására késztette. Ez pedig még gyorsabban nyomta lefelé az árakat, tovább fokozva a hitelszűkét, a csődök számát és a bankok bukását.

A politika síkján a defláció az erősebb állam iránti követelésekben jelenik meg. Az általános árcsökkenés a normális piaci keretek között szinte kezelhetetlen. Csak az államban lehet bízni, hogy átvegye azokat az adósságokat, amelyeket a magánszféra túl kockázatosnak tart. Ha az ilyen beavatkozásokban a közgazdászok csupán az összkereslet kiterjesztését látják, akkor ezzel azt a tényt leplezik, hogy a kormány célzott kiadásokat foganatosít: a kiszemelt vállalkozások és személyek megmentésével politikai döntéseket hoz.

A szűkösség légköre, ami az adósságdeflációt jellemzi, elkerülhetetlenül vezet súlyos politikai vitákhoz. Ezt máris láthatjuk az autóipar megmentéséről folytatott polémiában, vagy azokban az aggályokban, hogy a mostani válságért nagyban okolható hedge alapokat célszerű-e közvetlenül hozzájuttatni a Fed sürgősségi hiteleihez. Emellett máris szaporodnak a párhuzamok, amelyeket a 90-es évek Japánjának elvesztegetett évtizedével vonnak. A 30-as évek nagy válsága idején tapasztalt deflációnak ennél is súlyosabb következményei voltak: akkor Közép-Európában – és számos helyen Latin-Amerikában – megbomlott a fennálló, demokratikus rend.

A huszadik század új bizonytalanságaira a választ általában az etatizmusban keresték, ennek elégtelenségei most sokkal régebbi keletű reakciókat válthatnak ki, például a piacgazdaság elutasítását, az adósságok és a hitelinstrumentumok teljes elvetését. Amint pedig most a kormányok kínlódva kutatják a receptet a jelenlegi válságra, emlékeznünk kellene, hogy a defláció nemcsak radikális antikapitalista mozgalmakat hív életre, hanem mély ellenszenvet is kivált mindenféle gazdasági vagy politikai szervezettel szemben.

A szerző a Princeton Egyetem történelemprofesszora

Copyright: Project Syndicate, 2009@ www.project-syndicate.org