Gázától Gázáig

Annak ellenére bízom ebben, hogy az Amerikai Egyesült Államok 44. elnökének alighanem több kihívással kell szembenéznie, mint bármely elődjének. Nixonnak ugyanis „csupán” a vietnami háborúból, Carternek a Watergate-botrány miatti morális válságból, Reagannek pedig egy gazdasági krízisből kellett kivezetnie Amerikát. Ezzel szemben Barack Obamára két háború (az afganisztáni és az iraki), egy a nemzetközi presztízs és a köztisztelet tekintetében erősen megtépázott Egyesült Államok, illetve a gazdasági válság maradt azonnali kezelést igénylő örökségül. Most nem beszélve persze az olyan világpolitikai hagyatékokról, mint Irán (Ahmadinezsáddal súlyosbított atomprogramjával), Oroszország (regionális befolyásának növekedésével és világpolitikai ambícióval), Pakisztán (ellenőrizhetetlen afgán határaival és Indiával), India (Pakisztánnal), Kína (önmagában és legfőbb hitelezőként), illetve Izrael (a már említett gázai háborújával).

Persze pontosan tudom, hogy az Egyesült Államok új elnökének hosszú időn keresztül az amerikai gazdasági válság megfékezése, az egészségügyi és a biztosítási rendszer megreformálása (általában tehát a belpolitikai problémák kezelése) jelenti majd a legfontosabb elfoglaltságot, s ez jelentős energiákat fog elvonni a washingtoni külpolitikától is. Így korántsem hiszem, hogy a fenti leltár valamennyi tételével a szükséges erővel lesz képes foglalkozni. De valójában nem is ezt tartom a legfontosabbnak. Sokkal inkább a megközelítést és a szemléletet.

Eric Foner történész, az Egyesült Államok elnökeinek kiváló ismerője szerint ugyanis az amerikai történelemben azok váltak igazán nagy elnökké (például Lincoln és Roosevelt), akik a nagy fordulópontokon képesek voltak újszerűen gondolkodni a kormányzásról, a gazdaságról és Amerika helyéről a világban. A The Story of American Freedom (Az amerikai szabadság története) szerzője szerint Barack Obamában benne van ez az újszerűség. Benne van, hogy a Ronald Reagan által útjára indított konzervativizmust felváltsa egy új politikával és egy új gondolkodásmóddal, mint az 1930-as években Roosevelt tette azt az 1960-as évekig ható New Deal meghirdetésével. Azt, hogy mely területen kezdi el érvényesíteni ezt az új szemléletet, tulajdonképpen mindegy. Bőven van ugyanis hol elkezdenie.

Magam például a világpolitikai problémák eddiginél differenciáltabb megközelítését tartom a legfontosabbnak, továbbá az ideológiát háttérbe szorító stratégiai szemléletet. A differenciált szemléletre jó terepet adhat a terrorizmus újszerű megközelítése (pl. a különbségtétel az olykor terroristaeszközöket is felhasználó politikai tömegmozgalmak és a fanatikus terroristacsoportok között, amelyek közül az előbbieket a tapasztalatok szerint amúgy is nehéz fegyveres úton legyőzni), e viszonyulás minden következményének felvállalásával (pl. tárgyalások azon csoportokkal és mozgalmakkal, amelyek követelései racionálisak és politikai kompromisszumok útján kielégíthetők). Az ideológiától megtisztított – nem mellesleg: jó – stratégia pedig közismerten azért praktikus, mert egy idő után maga teremt rendet a taktikai lépések között. És itt most csupán két olyan elemét érintettem az említett szemléletváltásnak, amely egyaránt érvényesíthető Afganisztánra és a Közel-Keletre is.

Persze így sem lesz sétagalopp Barack Obama küzdelme a nemzetközi kérdések kezelése terén. Különösen akkor nem, ha kiderül, hogy a nemzetközi politikának azok a szereplői, akik a novemberi elnökválasztáson a változást ígérő Obamának szurkoltak, valójában sokkal jobban kötődnek saját korábbi gondolkodásmódjukhoz, mint azt hinnék magukról. Sajnos a gázai háború – mindkét oldalon – ezt sugallja.

A szerző biztonságpolitikai szakértő