Válságban a közbeszerzés modernizációja?

Az apropót az eljárások szabályozásának, a közbeszerzések intézményrendszerének felülvizsgálatára egyrészt az időközben megjelent új uniós jogorvoslati szabályok hazai szabályozásba átültetése, másrészt az államreform keretein belül felmerült igény adta. Korábban megjelent cikkünkben három példát említettünk mint lehetséges újítási lehetőséget a hazai közbeszerzés szabályozásában az akkor ismert előterjesztés alapján (VG, 2008. április 17.). Tekintsük át, mi lett az innovatív ötletek sorsa.

Az első a közösségi értékhatárok alatti, azaz a nemzeti eljárásrendek egyszerűsítése volt, amely változott ugyan az egyeztetések folyamán, de a törvény négyéves történetében először sikerült elérni, hogy a nemzeti szabályok drasztikus leegyszerűsítésével a kisebb értékű beszerzéseket folytatók kerülhessenek könnyebb helyzetbe. Ez idáig kétféle nemzeti értékhatárrend létezett, és gyakorlatilag a közösségi eljárástípusok ismétlődtek meg nemzeti szinten is, továbbá kiegészültek egy úgynevezett egyszerű eljárással.

A továbbiakban egy nemzeti eljárásrend lesz, amelyben ajánlatkérőtől függően egy egyszerű eljárás lebonyolítására lesz lehetőség. A túlzott egyszerűsítést, annak kötelező jellegét, a kivételek körének csökkentését sokan kifogásolják, azonban szellemében, logikájában a jogalkotó részéről az első olyan lépésnek lehettünk tanúi, amely egy túlbonyolított eljárásrendhalmazt képes volt radikálisan átalakítani. Az új szabályozással kapcsolatos első kifogás, hogy amennyiben valaki mégis bonyolultabb eljárástípust kíván alkalmazni, mit tehet. Nos, a módosításból elmaradt az ezt lehetővé tevő szabály, ezért a megoldás a közbeszerzők kreativitására van bízva.

A következő példánk a kötelező hirdetmény-ellenőrzés eltörlése volt, amely az utolsó pillanatig tartotta magát az előterjesztésben, végül a korrupció visszaszorítása érdekében mégsem történt változás a törvényben. Azaz marad az Európában ismeretlen „hirdetmény-ellenőrzés pénzért” megoldás, igaz, a lektorok személyes felelőssége és polgári jogi felelősség is társul az ellenőrzött hirdetményhez. Ha például az eljárást megindító hirdetményben a lektor kifogásol valamit, amelyet az ajánlatkérő javít, majd a javított szövegre visszavezethető okból jogorvoslati eljárásban megbírságolják, úgy közvetlenül a hirdetmény-ellenőrzést végző lektort személyesen is beperelheti az ajánlatkérő. Ha közben az ajánlatkérő elesett néhány milliárd forint támogatástól is, úgy széles tárháza nyílik azon okoknak, hogy a lektort személyesen is inzultus érje. Ezek után a kifejezetten nem könnyű lektori munka vélhetően még kevésbé válik vonzóvá a gyakorlott, hozzáértő közbeszerzők számára. Vajon valóban az a megoldás, hogy az ajánlatkérők kezét továbbra is vezetve központilag kell ellenőrizni minden egyes hirdetményt? Vajon nem lenne érdemes elhinni, hogy minden más EU-tagállamban nem véletlenül nem alkalmazzák ezt a megoldást? Hiába dicsér minket bármely eurokrata ezért a drága és felemás megoldásért, amikor mi magunk nem érezzük a hasznát.

Harmadik példánk az úgynevezett egybeszámítási szabály eltörlése volt, amely eredetileg az előterjesztés része volt, hiszen szabályozásunk évek óta duplikált szabályokat tartalmaz, azaz feleslegesen bonyolítja túl a beszerzési tárgyak értékének egybeszámítását. Ez ugyanis azt a célt szolgálja, hogy a közbeszerző meg tudja állapítani, milyen eljárásrendben kell lefolytatnia eljárását (közösségi, nemzeti). Ez az egyszerűsítést célzó megoldás is elmaradt a módosításból az idők során.

Az államreform kezdeményezése a közbeszerzés területén tehát kifulladt, sem intézményrendszeri modernizációt, sem olcsóbb közpénzelköltést nem eredményezett. Mi változott?

A módosítások között számos olyan lényeges elemet találunk, mint például a sok visszaélésre okot adó erőforrás-szervezet alkalmazásának pontosítása, vagy a már említett jogorvoslati szabályok megújulása. Meglepő módon önálló képviselői módosító indítványra kaptak egy pofont a kis- és középvállalkozók is, mivel az ajánlattevőknek legalább a közbeszerzés értékének ötven százalékát maguknak kell teljesíteniük, alvállalkozók bevonása nélkül.

Van azonban egy olyan nóvum, amelyre korábbi cikkünkben sem gondoltunk. Az európai tagállamok között ilyen módon elsőként hazánkban sikerül kötelezővé tenni a közbeszerzési eljárások teljes mértékben elektronikus lebonyolítását. Bizonyára a fejlett információs társadalmi alapok és a közbeszerzési piac szereplőinek a felkészültsége sarkallta az előterjesztőt e bátor kezdeményezés megtételére. A részletszabályokból az is kitűnik, hogy többek között az elektronikusan beérkezett ajánlatokat, szerződéseket mind a saját, mind a Közbeszerzések Tanácsa honlapján közzé kell tennie az ajánlatkérőnek, természetesen megfelelő díj ellenében.

Nem okozhat tehát problémát az elektronikus ajánlat elkészítése vagy az elektronikusan aláírt, gigabyte-nyi anyagok kezelése. Valahol elveszett a lényeg, hiszen a cél az volt, hogy minél kevesebb dokumentumot kelljen az ajánlattevőknek benyújtaniuk, ezért a jogalkotó olyan forradalmi újítást is bevezetett, amelynek értelmében ami ingyenesen, közhiteles nyilvános elektronikus adatbázisban elérhető, azt az ajánlatkérő a továbbiakban az ajánlat részeként nem kérheti, hanem magának kell utánanéznie. De elfeledkeztünk arról, hogy egyelőre nem áll minden információ rendelkezésünkre elektronikusan, és például hiába kérjük a Magyar Bányászati és Földtani Hivatal igazolását e-úton, vagy keressük nyilvános adatbázisban, ha azt nem fogjuk megkapni, elérni. Egy értelmes kezdeményezés tehát csak részben éri el a célját, s az erőltetett modernizáció óriási károkat képes okozni, amelyre Románia hasonlóan drasztikus elektronikus közbeszerzési rendszerének a bevezetésekor volt utoljára példa.

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa