A válság földrajza: nyertesekből vesztesek

A gazdasági válság nem minden hazai térség gazdaságát érinti azonos mértékben, ez köztudott. E területi sajátosságok elemzésére kivételes alkalmat ad, hogy a vállalatok leépítési szándékai a szélesebb nyilvánosság elé kerülnek, így az érintett telephelyek az esetek többségében azonosíthatók, településekhez köthetők. Mindez jól alkalmazható a gazdasági teljesítőképesség visszaesésének lokális indikátoraként. A térbeliség figyelembevételét és elemzését pedig a válságkezelés lényeges mozzanatának kell tekinteni.

Az adatgyűjtés szorosan illeszkedik az MKIK GVI-ben nemrég indult kutatási programhoz, amely a rendelkezésre álló statisztikai adatok és vállalati empirikus adatfelvételek alapján a gazdasági válság területi szempontú elemzését tűzte ki célul. Az itt bemutatott információk nem felelnek meg minden szempontból az elvárásoknak. Ennek egyik oka, hogy elsősorban a nagyobb vállalatok elbocsátásai hírértékűek. A múlt év októbere óta mintegy 30 ezer munkahely megszűnése került be a területi adatbázisba, holott az FSZH hivatalos adatai szerint ebben az időszakban 140 ezerrel nőtt a nyilvántartott álláskeresők száma, és március végén az előző év azonos időszakához képest is 100 ezer fős növekedést regisztráltak. A másik lényeges korlát az adatgyűjtés módszeréből adódik, ugyanis nem ellenőrizhető az elbocsátottak tényleges száma, illetve az elbocsátás konkrét időpontja sem. Az eredmények azonban mindenképp jelzésértékűek a gazdaság teljesítőképességére vonatkozóan, hiszen a nagyobb vállalatok jelentős szerepet töltenek be a foglalkoztatásban, a gazdasági értéktermelésben és az exportban, valamint az elbocsátási szándék már önmagában elegendő a teljesítmény visszaesésének megragadására.

A térkép szerint a vállalati szféra a legnagyobb visszaesést épp az eddig nyertesnek számító térségekben szenvedi el. Az elmúlt 10-15 évben a Dunántúl északnyugati részén létesült exportorientált feldolgozóipari nagyvállalatok, illetve ezek beszállítói most kénytelenek termelésüket visszafogni, alkalmazottaik egy részét elbocsátani, esetleg tevékenységüket végleg megszüntetni. Az ipari termelésben élen járó megyék közül Komárom-Esztergom veszteségei a legjelentősebbek: a legtöbb, 3300 munkahelyet érintő visszaesést a Nokia-beszállítók leépítései nyomán Komárom városa szenvedte el, a 2. helyen a Suzuki termelés-visszafogásának eredményeként Esztergom áll 2000 fővel, Tatabányán pedig a Sanmina leépítései okoznak jelentős gondokat. Az érintett dunántúli városok sokaságából Győr, Székesfehérvár, Mór, Ajka, Veszprém és Zalaegerszeg mellett a rangsorban 3. helyen álló Szombathely visszaesése emelendő ki, ahol nem néhány nagy, hanem több cég sorozatos termeléscsökkenése eredményez komolyabb problémát (itt szintén közel 2000 főt érintett a leépítési hullám).

A korábbiakhoz képest február végén érezhetően módosult az elbocsátások területi képe: már nem elsősorban az ipari termelés északnyugat-dunántúli fellegvárairól szólnak a híradások, a válság az addig szinte érintetlen keleti országrészben is érezteti hatását, eléri a borsodi és alföldi térség nagyobb gyáregységgel rendelkező településeit is (Kecskemét, Miskolc, Tiszaújváros, Nyíregyháza, Orosháza, Mezőberény, Kiskunhalas). Sőt, a továbbiakban számolni kell a visszaesés „lecsorgásával”, további térbeli terjedésével is.

Érdekes az is, hogy honnan nem érkeznek hírek elbocsátásokról. Úgy tűnik, kimaradnak az elmaradott térségek az északkeleti, keleti és déli határunk mentén, az Alföld és a Dél-Dunántúl nagyobb várossal nem rendelkező, szintén hagyományosan hátrányos helyzetű térségei – hiszen itt eddig sem volt nagyobb ipari termelői kapacitás, nincs is minek leépülni. Egyelőre csupán kisebb elbocsátások történtek Hevesben és Nógrádban, valamint a feldolgozóipari karakterrel nemigen jellemezhető Csongrádban. Másrészt a turisztikai profilú Balaton régió helyzete sem tűnik aggasztónak. Ha a belföldi turizmusban nem csökken a forgalom, a feldolgozóipari karakterű térségekkel szemben hosszú éveken át pozíciót vesztő régióban most elkerülhető a nagyobb visszaesés – mindez persze érvényes a többi idegenforgalmi célterületre is. A leglényegesebb területi sajátosság azonban kétségkívül a főváros és környezetének „érintetlensége”. Budapesten az ország gazdaságában betöltött domináns szerepéhez, népességi súlyához képest is csekély az elbocsátások száma. Vélhetőleg épp e speciális szerepkör és gazdaságszerkezet okozza a kivételes helyzetet. Ezen még az sem módosítana érdemben, ha a nem lokalizálható elbocsátásokat is a fővárosban számolnánk el.

A szerző geográfus, az ELTE Regionális Tudományi Tanszékének munkatársa