Agrárium, a szent tehén

Az agráriumban tehát beköszöntött a béke időszaka. A „minisztérium vezetése szót ért a mezőgazdasági termelőkkel”, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a legutóbbi megállapodás áruházhálózatokkal, amely ugyan szerencsére nem törvény, de az eddigi 70-ről 80 százalékra emeli az itthon előállított élelmiszerek arányát. Az agrártárca vezetője ma kétségtelenül a legismertebb és a leginkább elfogadott miniszter.

Elismerve azokat a hatalmas, gyakran politikai és szakmai kompromisszumokat kívánó erőfeszítéseket, amelyeket a mindennapi béke megteremtése érdekében kifejt az agrárvezetés, kívülállóként mégis úgy tűnik, hogy a békesség mindenáron való fenntartása a jövőre való felkészülés teljes háttérbe szorulását eredményezi. Ez pedig később súlyos és csak nehezen vállalható gazdasági és társadalmi megrázkódtatások árán orvosolható. A jó szándék tehát nem vitatható, de a pokolba vezető út is ezzel van kikövezve. Az alapkérdés azonban mégiscsak az, hogy a rövid távú érdekellentétek elsimításán alapuló, békés felszín alatt az erőgyűjtés, a jövőbeni versenyképesség-javulás, a modernizáció és a piac felé orientálódó termelési szerkezet kialakítása folyik-e, vagy éppen ellenkezőleg, a megmaradást célzó változatlanság vagy éppen a tespedés honol.

Az utóbbi időben megjelent nemzetközi és hazai elemzésekből az a nem igazán biztató kép bontakozott ki, hogy a rendszerváltás óta, de különösen az EU-csatlakozás után a szomszédos országokéhoz képest a magyar agrárgazdaság szenvedte el a legnagyobb versenyképesség-romlást. Bár a szektor még jelenleg is jókora külkereskedelmi többletet mutat, azonban a feldolgozott, nagyobb hozzáadott értéket képviselő élelmiszerek termelési és kiviteli aránya zsugorodik, a külföldi tőke érdeklődése minimalizálódott, a hazai innovációs és befektetési készség pedig nagyon szerény. A szűkebben értelmezett mezőgazdaság vitatható gazdasági teljesítményén túl nem igazán jelentkeznek érzékelhető eredmények az agrárpolitika által „bekebelezett” vidékfejlesztés és a környezettel való racionális gazdálkodás területén sem.

Az alapprobléma, amely agrárgazdaságunk vergődését, sorvadását okozza, az, hogy az agrárpolitika egyrészt talán nem eléggé jövőorientált, a kívánatosnál és a szükségesnél vélhetően nagyobb súllyal kezeli a status quo fenntartását, másrészt a kínálati szereplők versenyképességének határozott és szisztematikus növelése helyett az EU-támogatások minél teljesebb megszerzésére, a külföldi földtulajdonszerzés megakadályozására, a verseny által szükségszerű differenciálódás kiegyenlítésére, a versenyképtelen piaci szereplők lehetőségeinek hatalmi eszközökkel történő megteremtésére törekszik. Aggodalomra adnak okot az EU mezőgazdasági támogatásának jövőbeni átalakításával, valamint a génkezelt termékekkel kapcsolatos hazai állásfoglalások és törekvések is. A sokasodó jelek alapján úgy tűnik, hogy a magyar agrárpolitika nemcsak a belső piacon, de az EU halaszthatatlan agrárreformja és az elodázhatatlan innovációk terén is a visszahúzó erők mögé sorakozik föl.

A magyar gazdaságot és benne az agrárszektort sújtó és megoldásra váró problémák halmazában talán nem az üzletházakban tartandó hazai élelmiszerek aránya a leginkább disszonáns, céltévesztő és látszattörekvés, de mint cseppben a tenger, jól szemlélteti, hogy gazdaságpolitikánk – éppen úgy, mint mezőgazdasági politikánk – a versenyképesség piaci eszközökkel történő kikényszerítése helyett a „feltételek” állami eszközökkel történő „megfelelő” alakítására törekszik. Ebben az agrárelit a többi ágazathoz képest hervadhatatlan érdemeket tudhat magáénak. Bár az ilyen hozzáállás átmenetileg békét teremthet ugyan, de a jelenlegi tarthatatlan helyzetet betonozza be, és hosszabb távon a vergődés rémképét vetíti előre.

A szerző a GKI Energiakutató és Tanácsadó Kft. ügyvezető igazgatója