Barroso jövője

A bírálatok egyik oka nyilván éppen az, hogy az újrázás már-már befejezett tény. Aki tehát ellenzi ezt, az még egyszer igyekszik mindent bevetni a megakadályozására. A másik, hogy Barroso első öt évének az öröksége legalábbis megosztó. Ha a nagypolitika szintjén az tűnt is kívánatosnak, hogy a bizottsági poszt élén szavatoljanak egyfajta folytonosságot, más szempontból sokakban élnek kétségek.

Tevékenységének legvitatottabb vonása, amelyet ő maga éppen erősségének tart, hogy igyekszik „realista” elnök lenni. „Nem az a célunk, hogy holmi ideális világot képviselő látványos javaslatokkal bombázzuk a tagországokat, amelyek aztán nem mennek át sem az (Európai) Tanácsban, sem az (Európai) Parlamentben… Barroso nem … akadémiai jellegű bizottságot akar. Hanem konkrét eredményeket” – nyilatkozott a napokban a brüsszeli Agence Europe-nak kabinetfőnöke, Joao Vale de Almeida. Más szóval: amikor Barroso igyekszik bekalkulálni a tagországok várható reakcióit, akkor nem „lefeküdni” akar, hanem esélyt adni a mindenkori ügynek...

Eddig rendben is volna. A gond az, hogy ez a fajta realizmus nagyon veszélyes ösvény, amelyre rálépve borzasztó könnyű elvéteni az arányokat (vagy el sem véteni, csak mások szemében úgy látszani, mintha elvétené őket). A következetes „realizmusnak” ugyanis nemcsak azzal kell számolnia, hogy a tagállamok ellenkezése esetén nincs esély keresztülvinni valamit, hanem azzal is, hogy eltérő súlyú tagországok vannak, amelyek ennek megfelelő befolyással lehetnek a döntések megszületésére. Ebben az olvasatban az szolgálja jobban a mindenkori ügyeket, ha Brüsszel mindenekelőtt a „nagyok” felé ápol konstruktív kapcsolatokat. Aki azonban bemegy egy ilyen utcába, annak utána már nehéz kitérni az elől, hogy felvállalja az utóbbiak esetleges – nekik előnyös – felvetéseit. És főként: nagyon nehéz a „kicsikkel” elhitetni, hogy közben róluk sem feledkezik meg.

Barroso becsületére legyen mondva, időnként mert konfrontálódni a „nagyokkal” is. Az általa vezetett bizottság Berlin lobbizása ellenére is mert német autógyárak, bankok érdekeit sértő döntéseket hozni, miközben maga Barroso bírálta az előző francia köztársasági elnököt az akkori franciaországi népszavazás lagymatag előkészületei miatt. Mindez azonban nem tudott feledtetni sok más megnyilvánulást meg főként számos olyan munkaanyagot és javaslatot, amely láthatóan alaposan „figyelembe vette” a „nagyok” várható reakcióit. Amivel – miközben hite szerint ő csupán lavírozni akart az EU-hatalmak szorításában – sokak szemében az utóbbiak kiszolgálójává vált.

Mindezzel rokon a másik bírált vonás. Hogy ugyanis tényleges eredményekre törekszik – ezért nem is bombázták „előreszaladó kezdeményezésekkel” a tagországokat. Ebben is van logika. Barroso elődje, Romano Prodi éppen azzal vált nevetségessé, hogy sorban szülte „nagy ívű” elképzeléseit, amelyeket aztán meg sem hallgattak. De ez is veszélyes utca. Mert ami józan pragmatizmus egyfelől, az sok fontos, jövőbe mutató kezdeményezés sírásója is lehet másfelől. Előrevetítve, hogy ha „realizmusa” alapján a bizottság nem kész felvállalni az utóbbi szerepet, akkor ezt fokozatosan megkaparintja az Európai Parlament. Ez azért baj, mert gyakran nem szakszerű, viszont nézeteit közvetlen nemzeti megfontolások is formálják.

Barroso igazi baja alighanem az, ami amúgy az előnye is: hogy ugyanis korábbi gyakorló kormányfőből vedlett át bizottsági elnökké, aki túlságosan kötődik előélete élményeihez. Ez sokszor beválik – mint az energia- és klímacsomag esetében –, de bele-belevisz az említett zsákutcákba (vagy akár annak látszatába) is. Alighanem akkor jár el helyesen, ha a mai támadásokat figyelmeztetéseknek tekinti. Na, ha majd egyáltalán újraválasztják…

A szerző a BruxInfo EU-szakértője