Egy deglobalizált világ?

Ha elmúlik a válság neheze, akkor valószínűleg egy kevésbé globalizált világban találjuk magunkat, amelyben a nemzetközi kereskedelem lassabb ütemben növekszik, szűkösebbek a külső finanszírozási források, a fejlett ipari államokban pedig erősen megcsappan az étvágy a hatalmas folyó mérlegdeficitek felhalmozására. Vajon ez a vég eljövetelét jelenti a fejlődő államok számára?

Nem feltétlenül. A fejlődő államokban a növekedés három variáns szerint jelentkezik. Az első a külföldi hitelek felvételén alapul, a másodikban a nyersanyagpiaci áremelkedés melléktermékeként jelentkezik, a harmadik esetben a növekedés forrása a gazdasági szerkezetváltás és az új termékekbe irányuló diverzifikálás.

Az első két csoport számára elkerülhetetlenül rosszul végződnek a dolgok. A stabil, hosszú távú növekedést produkáló államok ettől eltérő stratégiát követtek: feldolgozott és más, „modern” termékek előállítására diverzifikálták a gazdaságukat. Világpiaci térnyerésük folytán növelni tudták a foglalkoztatást a nagy termelékenységgel működő ágazatokban is. Ezekben az országokban a kormányok nemcsak egyszerűen jó makrogazdasági politikát és helyes külgazdasági orientációt követtek, hanem „produktivista” módszereket is alkalmaztak, például alulértékelt valutát, célzott iparpolitikát és szigorú pénzügyi ellenőrzést. Mindennek legjobb példáját Kína adta.

Ma már közkeletű bölcseletnek számít, hogy a hatalmas külső egyensúlyhiányok – amint azt az amerikai–kínai kétoldalú kapcsolatok is igazolják – döntő szerepet játszottak a válság kialakulásában. A globális makrogazdasági stabilitás megkövetelné az ilyen kilengések jövőbeni elkerülését, ha azonban a fejlődő államok vissza akarnak térni a gyors növekedéshez, akkor újra nyomulniuk kell az exportpiacokon. Ez a szándék a múltban találkozott az Egyesült Államok és más fejlett országok fogadókészségével, a jövőben azonban ez már nem lesz működőképes stratégia.

Valójában még sincs konfliktus a két törekvés között, ehhez meg kell érteni, hogy a fejlődő államok növekedése nem a kereskedelmi többleteik nagyságától függ, sőt az export volumenétől sem. Az számít, hogy képesek legyenek korszerű termékek és szolgáltatások előállítására, amit korlátozás nélkül tudnak növelni, amíg ezzel a belföldi kereslet is lépést tud tartani. Az alulértékelt valuta fenntartásának ugyan megvan az az előnye, hogy serkenti az ilyen javak előállítását, hátránya viszont, hogy megdrágítja, visszafogja a belső fogyasztást.

E mellékhatás elkerülésére az ipari termelést közvetlenül kell serkenteni, ennek több módja van. Csökkenteni lehet például a termelés költségeit az infra-

struktúrába irányuló, célzott befektetésekkel, de ennél is hatásosabb lehet valamilyen célirányos gazdaságpolitika. A fontos az, hogy a korszerű ágazataik versenyképessége miatt aggódó országok számára legyen mozgástér a valutájuk reálfelértékelődéséhez.

A jó hír tehát az, hogy a fejlődő államok folytathatják a gyors növekedésüket akkor is, ha lassul a világkereskedelem, csökken az igény a tőkeáramlás és a mérleghiányok iránt. Az új világban azonban valódi iparpolitikával kell helyettesíteniük azt, ami korábban nagyrészt az árfolyam-politikán keresztül jutott érvényre. A külső szereplőknek pedig – mint amilyen a Világkereskedelmi Szervezet – toleránsabbnak kell lenniük az új gazdaságpolitikai elvekkel szemben mindaddig, amíg azok hatását a kereskedelmi mérlegekre képes semlegesíteni a reálárfolyamokban végbemenő korrekció. Az iparpolitikai eszközök kiterjedtebb alkalmazása az az ár, amelyet meg kell fizetni a makrogazdasági egyensúlyhiányok csökkentéséért.

A szerző a Harvard Egyetem professzora