Földbirtok-politika és agrárstratégia kell

A termőfölddel kapcsolatos kérdések szakmai, vagyoni és politikai jellegűek. Ezért a birtokpolitika meghatározó elemeit nem a szakma, hanem a politika dönti el. A szakmai szempontok és a közösségi szabályok csak befolyásolhatják a döntést. A termőföld az agrárgazdaság leginkább átpolitizált területe. Ennek elsődleges oka, hogy a föld nem csupán termelőeszköz, hanem vagyontárgy is. Amellett, hogy jelentős áremelkedés előtt áll, rövid távon is kiváló befektetés. Egy hektár szántó átlagos ára ma Magyarországon 500-600 ezer forint, ennek éves hozama – ha csak bérleti díjat számolunk – mintegy 40 ezer forint. Ez 7-8 százalékos reálhozamot jelent, mert a föld ára is folyamatosan emelkedik. Talán nincs is ennél jobb befektetés ma hazánkban.

A nemzeti vagyon jelentős hányadát képező termőfölddel okosan kellene sáfárkodni. Szakmai igény, hogy szülessen egy hosszú távra stabilnak remélt birtokpolitika. A jelenlegi helyzet ugyanis zavaros, és ebben a legkönnyebb halászni. Még sincs politikai szándék egy konszenzusos birtokpolitika elfogadására.

2011-ben lejár a földtulajdonszerzéssel kapcsolatos uniós derogáció. Ennek meghosszabbítására nincs sok esély. Megszűnik a társas gazdaságok és a külföldiek földtulajdonszerzésének tiltása, illetve korlátozása. Erre a váltásra fel kell készülnünk. 2011-ig olyan birtokpolitika megalkotására van szükség, amely képes kezelni a derogáció megszűnésével járó kihívásokat. Ilyen például a versenyképesség által már nem indokolt, vagyonfelhalmozási céllal létrejövő nagybirtokok kialakulásának meggátlása, a hazai gazdálkodók (egyéniek és társasok) helyzetbe hozása a spekulatív tőkével szemben.

Az idő azonban gyorsan múlik, és mi mégis a szőnyeg alá seperjük a problémáinkat és a lehetőségeinket is. Egyre inkább úgy tűnik, 2011-re nem készülünk fel a kihívásokra.

A birtokpolitika érzékeny területe a társas gazdaságok és a külföldiek tulajdonszerzése. Véleményem szerint a földszerzésben kívánatosabb az itteni termelők – elsősorban egyéniek és ezután társasok – aktivitása, mint a külföldieké. A hazai gazdák földszerzésének indokai nem kérdőjelezhetők meg. A hazai társas gazdaságok földtulajdonával kapcsolatban többen felvetik, hogy az veszélyezteti a vidéki agrárnépesség földtulajdonát, illetve az egyéni gazdaságok megerősödését. Én ezt vitatom, a társas gazdaságok földtulajdona jobban fenyegeti a spekulánsokat, mint az egyénieket. De arra figyelni kell, hogy abból a szempontból sem kerülhet senki előnyösebb vagy hátrányosabb helyzetbe, hogy milyen mértékű adóval – társasági vagy személyi jövedelemadó – sújtott vagy adómentes pénzből vásárolhat földet. Sőt, az is szempont kell legyen, hogy csődhelyzetben egyéni vagy társas tulajdonban védettebb-e a föld.

A kedvezményezett gazdaságcsoportok érdekeit üzemszabályozással is lehet védeni. Ennek keretében megállapítható a maximális és a minimális földlekötés, a szakképzettség, a tulajdonolt gazdaságok száma. A maximális üzemméretet azon a ponton lehet meghatározni, ahol a méretnövekedés versenyképességi indokai megszűnnek, és a vagyonfelhalmozás válik elsődlegessé. Ez a határpont egzaktul nehezen kijelölhető, de a tesztüzemi adatok alapján lehet számításokat végezni, így kalkulálható. A jelenlegi status quót azonban – a konszenzus érdekében – nem célszerű revolúcióval veszélyeztetni.

A külföldi gazdasági társaságok és magánszemélyek földtulajdonszerzésével kapcsolatban is felmerülnek választ váró kérdések. Ha már jön a külföldi, inkább az egyéni jöjjön. Az egyáltalán nem baj, hogy hazánkba jön egy-két száz holland vagy dán gazdálkodó, megvesz 50-100 hektárt és elkezd termelni, adót fizetni, sőt, elmagyarosodik a gyermekeivel együtt. Még a környezete is profitálhat abból, ha magasabb termelési kultúrával találkozik. Az azonban nem érdeke az országnak, hogy külföldi gazdasági társaságok – külföldön élő tulajdonosok – vegyenek meg nagyobb területeket, és egyáltalán ne legyenek tekintettel a magyar vidék környezetére és társadalmára.

A földbirtok-politika ugyanakkor komplex megközelítést tesz szükségessé, nem szűkíthető le a társasok vagy a külföldiek tulajdonszerzési lehetőségeire. Konszenzussal lenne célszerű elfogadni az elővásárlási jogosultság hatályos szabályait. Kutatások bizonyítják, hogy ez nem is olyan központi kérdés, mint azt a politika sejteti. Hozzá kellene nyúlni a hatályos örökösödési szabályokhoz is, mivel a jelenlegiek a földtulajdon további elaprózódásához vezetnek. Egyáltalán megoldható-e, és ha igen, milyen hatású lenne, hogy a földtulajdont csak egy a gazdálkodást élethivatásszerűen folytató utód örökölhesse?

A nemzeti földalapban lévő lehetőségek kiaknázatlanok, így – különösen a jobb adottságú területeken – nem tölti be a funkcióját. A kezelő szervezetnek a rendelkezésére álló föld jobb hasznosításáról is gondoskodni kellene. Célszerű lenne élénkíteni a birtokkoncentrációt segítő földcseréket. Erre azonban nem elég hatékonyak az önkéntes földcserék. Az osztatlan tulajdonokat is rendezni kellene, de kérdés, hogy itt a kimérést kell-e segíteni, vagy a tulajdonosok közti földvásárlást szükséges-e ösztönözni.

Megannyi terület, amely folytatható a bérleti időtartammal, a földvédelemmel, a környezetvédelemmel. A politikának – kompromisszumokkal és megegyezéssel – mielőbb lépnie kell, mert a rendezett birtokviszonyok növelik a földárat, élénkítik a termőföld iránti keresletet. Az emelkedő árak ugyanakkor bővítik a földkínálatot, végeredményben élénkül az egész földpiac. Ez a leghatékonyabb eszköz a termőfölddel kapcsolatos spekulációk visszaszorítására.

A szerző címzetes egyetemi tanár