Iparvállalatok segélykiáltása: hol van Európa?

Az Európai Bizottság vezényszava végig az volt, hogy az egységes belső piac integritását mindenáron meg kell őrizni. A testület ehhez gyakorta hozzátette, nem fog habozni, és beveti félelmetes erejű jogi fegyvereit, ha szavatolni kell, hogy a tagállamok kormányainak támogató akciói ne okozzanak torzulást a tisztességes versenyben. Ez ismerős mantra, az ipari vállalkozók hangulata azonban eközben komorrá vált, és azt mondják: ez így nem elég.

Európa-szerte terjed a félelem, hogy az ipari elbocsátások óriási üzembezárásokhoz és leépítési hullámokhoz vezetnek a kisebb vállalatok ezreinél. Ebben a helyzetben a nemzeti kormányok ütköző pályára kerülnek az Európai Unióval szemben, annak dacára is, hogy tudják, a kiút legjobb reményét egy koncentrált európai fellépés kínálja. Brüsszelben itt-ott már tudatában vannak annak, hogy a válság valódi politikai lehetőséget kínál, bár az Európai Bizottság ezt még nem tudta maradéktalanul felfogni.

Itt az ideje egy új, uniós iparpolitikai keretrendszer megteremtésének, amely lehetővé tenné Brüsszel számára, hogy a „tisztességes bróker” státusában menedzselje az egymással vetélkedő érdekeket. A testület eurokratáinak le kellene porolniuk a 30 évvel ezelőtti dossziékat, és meg kellene vizsgálniuk, az elődeik annak idején miként kezelték az acélválságot, amely egy Európán belüli kereskedelmi háborúval fenyegetett.

A 70-es évek vége felé a bizottság „válságállapotot” hirdetett ki, és megállapodott a kormányokkal arról, amely később Davignon-tervként vált ismertté. A testületben akkor az ipari biztos funkcióját betöltő, belga politikusról elnevezett terv több kitétele a mostani válságra is egyértelműen alkalmazható.

A Davignon-terv annak idején Európa-szerte alkalmazandó árakat és termelési mutatókat határozott meg. Vizsgálták és összehangolták a tagállami szubvenciókat, megszervezték az elavult üzemek bezárását, bátorították a fúziókat, és uniós pénzből folyósítottak támogatást a feleslegessé vált acélgyári dolgozók átképzésére. Az átfogó cél akkor az volt, hogy az európai nehézipar és gépgyártás gerincét képező szektort nemzetközileg is versenyképessé tegyék.

Az ötlet szerzője, Étienne Davignon nemrég a belga sajtóban értetlenségének adott hangot, amiért a bizottság most képtelen hasonló lépésekre. „Ha most ugyanúgy cselekednének, akkor legitimálnák az autógyáraknak folyósított állami támogatást, egyúttal biztosítanák, hogy az eljárás közös, EU-szintű stratégián nyugodjon” – írta.

A bizottságból érkező jelzések e tekintetben egyáltalán nem bátorítóak. Az ipari ügyekben illetékes biztos, Günter Verheugen legutóbb – a General Motors és a Renault „proaktív” EU-szerepvállalást követelő nyilatkozataira válaszolva – kijelentette: uniós szinten nem lesz semmilyen szektorspecifikus terv vagy mentőakció. Mint fogalmazott: Brüszszelnek nincs sem pénze, sem kedve megmenteni az autóipart. Közölte továbbá, hogy kevés hasonlóságot lát a pénzügyi szektor rendszerszintű kockázatai és a feldolgozóipar problémái között.

A fentiek meghatározó véleményként velünk maradnak mindaddig, amíg a recesszió enyhülni nem kezd, jelenleg azonban még azt sem tudjuk, hogy a válság vajon lavinaként egész iparágakat söpör-e majd el. Bármiként legyen is, az egységes belső piac egyre nagyobb nyomás alá fog kerülni. A bizottság azt helyesen állítja, a globalizáció korában többé nincs olyan, hogy nemzeti autógyártás, ezzel szemben továbbra is vannak nemzeti üzemek és nemzeti bérlisták, amelyeket a választásokkal szembesülő politikusok elszántan védelmeznek majd.

Valójában nem is az számítana, hogy egy új, válságellenes EU-stratégia hasonlítana-e a nagyrészt elfeledett Davignon-tervre. A fontos az lenne, hogy Európáról elmondható legyen, van közös és átfogó terve, amely alkalmassá teszi a szembenézésre a válsággal. Az eurokraták ugyan azt állítják, a szükséges gazdaságpolitikai eszközök és szabályok rendelkezésre állnak, ezzel azonban ignorálják a politikai realitást. Ha ugyanis a belső piaci szabályokat nem teszik rugalmasabbá, akkor a tagállamok kormányai továbbra is csúfot űznek belőlük.

A válság egyúttal rámutatott az iparpolitika koncentráltabb megközelítésének szükségességére. Európában egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a mostani válság teljesen átalakítja az ipari bázisunkat, amint az ázsiai országok sorra veszik át Európától és Amerikától a korábban őrzött csúcstechnikai fellegváraikat. Ezzel szemben jelenleg ott áll a nagyrészt hiteltelenné vált – lassan tízéves – lisszaboni stratégia, amellyel el kellett volna érni a technológiában a globális vezető szerepet. Ez pedig újabb ok lenne arra, hogy egy EU-szintű iparpolitikai programba egy nagy k+f összetevőt illesszünk.

A prezentáció minden politikai folyamat fontos elemének számít, és éppen ez az a pont, ahol az Európai Bizottság a legkevésbé látszik kompetensnek. Az iparvállalati vezetők és az átlagpolgárok egyaránt azt szeretnék hallani, hogy az EU dolgozik egy új gazdaságpolitikai megközelítésen, amellyel távolabbra lehetne tekinteni, mint a komor jelen. A fanfár és a hevület talán idegen Brüsszeltől, amire azonban sürgősen szükség lenne, az egyfajta politikai showman teljesítménye, amellyel helyre lehetne állítani a bizalmat az európai projekt és a gazdaság iránt egyaránt.

Copyright: Project Syndicate, 2009

@ www.project-syndicate.org