Amerikai szocializmus, de csak a gazdagoknak

Ha a részvényesek számára nem is, de a bankárok számára jól működött a régi rendszer, miért kellene tehát elfogadniuk a változást? A megmentésükre irányuló erőfeszítések során kevés figyelmet szenteltünk a válság utáni időknek, ezért előfordulhat, hogy olyan bankrendszer jön létre, amelyben kevésbé érvényesül a verseny: a bankok – amelyek túl nagyok voltak ahhoz, semmint veszni lehessen őket hagyni – még nagyobbakká válnak.

Az már régen közismertté vált, hogy „a bukáshoz túl nagy” amerikai bankok a jó menedzselhetőséghez is túl nagyok, ez a gyászos teljesítményüknek az egyik oka volt. A betétbiztosítás miatt a kormány (más ágazatoktól eltérően) jelentős szerepet játszik a hitelszféra szerkezeti átalakításában, ezért egy bank bukása esetén megtervezi és végrehajtja annak szanálását, ha pedig pénzt vitt a műveletbe, akkor tartós részesedést szerez benne. A kormányhivatalnokok tudják, hogy a halogatás végén „zombi bankok” jönnek létre, amelyeknek nulla vagy ehhez közeli a nettó értékük, és amelyek valamiféle remélt feltámadásra játszanak. Ha ezek a bankok nagy tétekben fogadnak és nyernek, akkor maguk viszik a nyereséget, ha veszítenek, akkor a kormány állja a számlát.

Ez nemcsak puszta teória, hanem maga az a lecke, amelyet meg kellett tanulnunk a nyolcvanas években, az akkori takarékbanki válság idején. A pénzügyi átszervezés során – tipikus esetben – a részvénytulajdon megsemmisül, és a kötvénytulajdonosok lesznek az új részvényesek.

Az Obama-kormányzat mindazonáltal itt is bevezetett egy új fogalmat: egy-egy bank lehet túl nagy ahhoz, hogy pénzügyi szerkezetátalakításnak legyen alávetve. Az adminisztráció itt azzal érvel, hogy elszabadulna a pokol, ha ezekkel a nagy bankokkal a régi szabályok szerint akarna bárki is eljárni. A piacok pánikba esnének, ezért nemcsak a kötvények, hanem a részvények tulajdonosait is óvni kell. Akkor is, ha a részvények értéke a kormányzati mentőakcióra irányuló várakozást is alig tükrözi. Úgy érzem, ebben a kérdésben az Obama-kormányzat meghajolt a nagy bankok által folytatott félelemkeltés előtt, és a pénzintézetek megmentését öszszekeverte bankárok és a részvényesek kártalanításával.

A szerkezeti átalakítás mindazonáltal esélyt kínálna a bankoknak egy új kezdethez: potenciális új befektetők – akár részvények, akár kötvények révén – nagyobb bizalommal helyezhetik el náluk a pénzüket, más bankok készségesebben folyósítanak nekik hiteleket, és az átalakított bankok is készek lesznek hitelezni másoknak. Világossá vált azonban, hogy bár Obama stratégiájának mostani és jövőbeni költségei roppant nagyok, eddig nem érték el az alapcélt, a hitelezés újraindítását. A piacgazdaság szabályait úgy írták felül, hogy az a globális gazdaság egésze számára járt óriási kínokkal. A legtöbb amerikai óriási igazságtalanságot lát a dologban, főleg azt követően, hogy a nagybankok eltérítették a hitelezés újraindításához szánt forrásjuttatást, és a pénzből mértéktelen bónuszokat, illetve osztalékokat fizettek.

A társadalmi egyezményt nem lenne szabad ilyen könnyen felrúgni. Ez a fajta kapitalizmuspótlék – amelyben a veszteségeket társadalmasítják, a profitokat pedig privatizálják – mindazonáltal bukásra van ítélve. Az ösztönzők eltorzultak, nincs piaci fegyelem. Az „átszervezéshez túl nagy” bankok tudják, hogy büntetlenül hazardírozhatnak, ehhez a Federal Reserve ontja a hiteleket, zéróhoz közeli kamatszinten.

Vannak, akik ezt az új gazdasági rendszert úgy hívják, hogy „szocializmus, amerikai vonásokkal”. A szocializmusban aggódnak a közemberért, az Egyesült Államokban azonban kevés segítséget kaptak azok a milliók, akiknek szembe kellett nézniük a lakásuk elveszítésével. A dolgozók, akik elveszítik a munkájukat, csak 39 héten keresztül kapnak – erősen korlátozott – munkanélküli-segélyt, utána pedig magukra hagyják őket, többnyire egészségbiztosítás nélkül.

Az amerikai kormány – precedens nélküli módon – biztonsági hálót tett számos ágazat vállalatai alá, a befektetési bankoktól a kereskedelmi bankokon és a biztosításon át egészen az autóiparig. A sornak koránt sincs vége. Az igazság azonban az, hogy ez nem szocializmus, hanem a már jó ideje létező nagyvállalati-jóléti rendszer egy újabb toldaléka. A gazdagok és a hatalmasok minden lehetséges alkalommal a kormányhoz fordulnak, hogy az segítsen rajtuk, a szükséghelyzetbe került kisember azonban csekély szociális védelemben részesül.

A „bukáshoz túl nagy” bankokat fel kell darabolni, mert nincs bizonyítéka annak, hogy az általuk okozott költségekkel arányos mértékben tudnák szolgálni a közjót. Ha pedig nem lesznek feldarabolva, akkor szigorúan korlátozni kell azt, amit csinálnak, mert nem hazardírozhatnak mások költségére, mint eddig tették.

Van ezzel a körrel természetesen további probléma is: túl nagy a politikai hatalmuk. Először hatásosan lobbiztak a tevékenységük deregulálásáért, majd a baj bekövetkezte után a mentőakciókért. Most abban reménykednek, hogy dolog ismét működni fog, és tetszésük szerint cselekedhetnek, tekintet nélkül az adófizetőket és a gazdaság egészét érintő következményekre. Ennek a bekövetkeztét nem engedhetjük meg.

Copyright: Project Syndicate, 2008

@ www.project-syndicate.org

A szerző a Columbia Egyetem közgazdaságtan-professzora