Irán: egy rendszer alkonya

Bár az utóbbi napokban vaskos kötetet kitevő mennyiség gyűlt össze íróasztalomon azokból a nemzetközi elemzésekből, amelyek a legkülönbözőbb módszerekkel igyekeznek kimutatni és bizonyítani, hogy az iráni elnökválasztást a hatalom elcsalta, magam mégsem ezek miatt vélem úgy, hogy az 1979-es forradalom nyomán kialakult iráni politikai rendszer a végnapjait éli. Sokkal inkább amiatt gondolom, hogy lezárult az ország történetének egy fejezete, mert – miként azt az elmúlt két hét eseményei mutatják – maga az iráni társadalom egy jelentős, ráadásul politikailag legaktívabb rétege tartja elcsaltnak a választást, s ami talán ennél is fontosabb, az iráni politikai elit legfelsőbb köreihez tartozók közül is sokan vélik így.

Vagyis a rendszer kritikája ezúttal kettős értelemben is belülről fakadt. Egyrészt a nemzetközi közösség (különösen Washington) az utóbbi években most volt a legvisszafogottabb az Iránban történtek kritikája és kommentálása terén (hiába próbálja a teheráni teokrácia képviselőinek egy része külföldről szervezettnek és támogatottnak bemutatni az eseményeket), másrészt a közel-keleti országban jelenleg szemben állók mindegyike (az ellenzéki elnökjelöltektől és az utcán tüntetőktől kezdve a legfőbb vallási vezetőn keresztül a Forradalmi Gárdáig) az 1979-es forradalom értékei megmentésének a jelszavával lépett fel. Alighanem ez utóbbi okozza a legnagyobb zavart az amúgy is láthatóan kapkodó Ahmadinezsád-párti hatalom számára.

Bár a nyugati közvélemény döntő többsége elsősorban az utcától várta a fordulat kikényszerítését Teheránban, az iráni rendszer sorsát valójában a politikai eliten belüli harcok pecsételték meg. Legfőképpen azzal, hogy az elit egy része – az utcán történteket kihasználva – az elmúlt két hétben az újraválasztott államelnöké mellett megkérdőjelezte (ezúttal nemcsak személyében, hanem pozíciójában is) a legfőbb vallási vezető legitimációját is. Márpedig ilyenre az elmúlt harminc évben még soha nem került sor. Az Őrök Tanácsának legitimitását viszont nyilatkozataival a láthatóan elbizonytalanodott legfőbb vallási vezető kezdte ki. Vagyis néhány nap alatt az iráni hatalmi struktúra három kulcsfontosságú intézményének (legfőbb vallási vezető, elnök, Őrök Tanácsa) legitimációja kérdőjeleződött meg, köztük a politikai rendszer csúcsát képviselőé is.

A kérdés mármost az, hogy a rendszer még sértetlen elemeinek segítségével sikerül-e renoválni a „teokratikus demokrácia” építményét (például a legfőbb vallási vezető lecserélésével), avagy újat kell építeni (például a legfőbb vallási vezető posztjának testületté formálásával). Bárhogy is dől el a kérdés, a jelenlegi iráni elitnek igyekeznie kell egy olyan politikai rendszer kialakításával, amely képes adaptálni azokat az országban tapasztalható társadalmi változásokat, amelyek jelei az elmúlt két hét alatt egészen nyilvánvalóvá váltak. Minden látszat ellenére ugyanis óriási a különbség a mai és a két héttel ezelőtti Irán között. A tüntetéseken és tiltakozásokon egy olyan új generáció jelent meg a politika utcai színpadán, amely már csak történelemként tekint az 1979-es forradalomra, amely tisztában van azzal, hogy a jelenlegi hatalom akkor színre lépő tagjainak politikai szavatossága lejáróban van, s amely számos társadalmi kérdést – így a nők politikai szerepvállalása – egészen másképpen ítél meg, mint a teheráni teokrácia.

A szerző biztonságpolitikai szakértő