Kényszerpálya

Másrészt az Európai Bizottság azt javasolta az uniós pénzügyminisztereknek, hogy adjanak újabb két év haladékot Magyarországnak az államháztartás GDP-arányos hiányának 3 százalék alá szorítására. Hiba lenne azonban ebből rossz következtetéseket levonni.

Sokakban él például még mindig az a hamis illúzió, hogy a magyar kormány másokhoz hasonlóan lazíthatná a költségvetési fegyelmet, és így tompíthatná a gazdasági visszaesés mértékét. Ez azonban nincs így. A bizottság kedden megjelent jelentéséből (Public Finances in EMU, 2009) például kiderül, hogy a 27 uniós tagállam harmada egyáltalán nem alkalmaz fiskális ösztönzőt az úgynevezett automatikus stabilizátorokon kívül. Nemcsak azért, mert élénkítés helyett esetleg megtakarításokba vagy – kis, nyitott országok esetében – importra folyna el a pénz, hanem azért is, mert a külföldi magánbefektetők nem mindenkinek hajlandók finanszírozni az ilyen kísérleteket.

A 2006-ig tartó fiskális ámokfutás és eladósodás, majd az azt követő brutális, de rossz szerkezetű kiigazítás nyomán Magyarországot különösen kiszolgáltatott állapotban érte a nemzetközi hitelválság. Ebben a helyzetben nem volt és még jó ideig nem is lesz más ésszerű lehetőség, mint igénybe venni az IMF és az unió pénzügyi segítségét, és betartani a hozzá kialkudott feltételeket. Amelyek egyébként pontosan azt célozzák, hogy fenntartható költségvetési és adósságpálya felé tereljék a kormányt, tehát az ország minél hamarabb kikerüljön a „gyámság” alól. Akik most könnyebb utat ígérnek a kilábalásra, azok paradox módon épp a jelenlegi kényszerpályát betonoznák be hosszú időre.