Új időszámítás a pénzügyi szektorban

A tavaly ősszel elmélyülő globális pénzügyi válság látványosan felszínre hozta azokat a problémákat, amelyek a gyenge szabályozásból fakadtak. Abban szinte mindenki egyetértett, hogy a hasonló krízisek elkerülésére meg kell erősíteni a rendszert, de már abban is voltak és vannak viták, hogy ezt milyen gyorsan szükséges végrehajtani. Egyesek szerint a „tűzoltás” hevében felelőtlenség lenne hevenyészetten öszszetákolt szabályokkal hosszú időre kijelölni az ágazat jövőjét, hiszen a ma érvényes igazságok holnapra idejétmúltak lehetnek, és könnyen át lehet esni a ló túloldalára. A többségi vélemény azonban az, hogy meg kell ragadni a válság adta lehetőséget a cselekvésre, különben a helyzet jobbra fordultával nehezebb lesz elfogadtatni az elkerülhetetlen érdeksérelmeket. Sőt akadnak, akik szerint már most késésben vagyunk a változásokkal.

A feladat nagyságához képest mindenesetre úgy tűnik, hogy az érintett kormányok – a válságkezelés mellett – igen gyorsan és nagy elánnal vetették bele magukat a pénzügyi rendszer kereteinek átalakításába. Ráadásul nemzetközileg is koordinált formában tették ezt, hiszen ez év április 2-án Londonban tartott csúcstalálkozójukon a világ GDP-jének 85 százalékát adó húsz ország vezetői közösen fektették le a reformok fő irányait (lásd felsorolásunkat). Az együttműködést azért is fontos kiemelni, mert sokan attól tartanak, hogy az eltérő sebességű és mértékű reformok hatására megindul egyfajta „szabályozási arbitrázs”, amelynek során a pénzintézetek a lazább követelményeket állító területekre helyezik át a tevékenységüket. Érdemes például emlékeztetni arra, hogy még a válság kitörése előtt Washingtonban olyan figyelmeztető jelentést tettek közzé, amely szerint az elnézőbb brit szabályozás miatt London egyre több üzletet szipkáz el az amerikai pénzügyi szektortól.

Az elmúlt hónapokban megfigyelhető kooperáció dacára azért volt rivalizálás is az Atlanti-óceán két partja között. Kezdetben az az általános vélekedés alakult ki, hogy az Európai Unió gyorsabban és határozottabban igyekszik szigorítani a szabályokon. Brüsszel például már tavaly novemberben hozzányúlt a hitelminősítőkhöz, szigorú összeférhetetlenségi követelményeket javasolva számukra, míg a januárban hivatalba lépett amerikai elnök csak a napokban tette közzé kevésbé rigorózus terveit. De ugyanígy előrerohant az Európai Bizottság a hedge alapok „megszelídítésében”, ráadásul nemcsak felügyelet alá vonná őket, mint azt Barack Obama javasolta, hanem az úgynevezett tőkeáttételük mértékét is korlátozná. Ez már csak azért is gondot okozhat, mert az EU szabályai azokra az amerikai minősítőkre, illetve alapokra is vonatkoznának, amelyek az unióban is végeznek tevékenységet, ez felveti a területen kívüli törvénykezés vádját. Charlie McCreevy belső piaci biztos nem is titkolta, hogy vezető szerepet szán Európának a reformokban, a The Washington Post pedig még június 13-án is arról cikkezett, hogy az öreg kontinens átvette a kezdeményező szerepet ezen a területen.

Ennek fényében talán meglepő, hogy Lorenzo Bini Smaghi, az Európai Központi Bank igazgatótanácsának tagja egy héttel később már arra figyelmeztetett, hogy Európa lemaradhat az USA-val szemben a pénzügyi rendszer újraszabályozásában. Az olasz szakember aggodalmának megértéséhez tudni kell, hogy közvetlenül előtte váltak ismertté mind a részletes amerikai tervek, mind pedig az uniós csúcson elfogadott intézményi javaslatok (VG, 2009. június 18. és 22.). Utóbbiakat pedig igencsak „felvizezték” a költségvetési függetlenségét és London pénzügyi szerepét féltő Nagy-Britanniának tett engedmények. A bankok, biztosítók és értékpapírpiacok felügyeletét jelenleg koordináló három páneurópai bizottság helyébe lépő európai felügyeletek hatáskörét például alaposan megnyirbálták a tervezetthez képest. Bár az új testületek egységes szabályokat dolgozhatnak ki a 27 tagállam nemzeti felügyelete számára, bizonyos, határon átnyúló tevékenységet végző intézetek – például a hitelminősítők – felügyelete pedig közvetlenül alájuk tartozna, és a tagországok közötti vitás kérdésekben is dönthetnének, de például nem utasíthatnak egyetlen kormányt sem a területén működő pénzintézet feltőkésítésére. Nem dőlt el az a magyar szempontból is fontos kérdés sem, hogy kinek a felelőssége egy leánybank megmentése: annak a kormánynak, amelynek a területén működik, vagy ahol az anyabankot bejegyezték.

Míg Európában a tagállamok eltérő érdekei puhítják fel az eredeti javaslatokat, az Egyesült Államokban a pénzintézetek és a már létező felügyeletek kongresszusi lobbitevékenysége. Bár az európai kompromisszumok ismeretében többen Obama terveit tartják „erősebbnek”, de az amerikai elnök már eleve meghátrált a radikálisabb lépésektől. Nem vonná össze például a két nagy hatalmú tőzsdefelügyeletet (SEC és CFTC), nem csökkenti a bankokat jelenleg felügyelő öt (!) szervezetet, sőt, újakat is létrehoz, valamint jelentős új hatáskört rendel a válság kialakulásában egyébként felelősnek tartott Fedhez (miközben el is von tőle területet, tartva a kongresszusi bírálatoktól).

Egyelőre nem tudhatjuk tehát, hogy a várható kemény viták nyomán pontosan milyen pénzügyi szabályozórendszer kristályosodik ki végül az Atlanti-óceán két partján, és mérséklődik-e Európa hagyományos „túlszabályozottsága” Amerikához képest. Egy biztos: hamarosan mindenhol új időszámítás kezdődik a pénzügyi szektor életében.

- A rendszerszintű kockázatokat jelentő intézmények, termékek, piacok szabályozásának kiterjesztése

- A vezetői fizetések szabályozása

- A bankok tőkekövetelményeinek javítása

- Az adóparadicsomok szankcionálása

- A számviteli szabályok javítása

- A hitelminősítők jobb szabályozása

- A rendszerszintű kockázatokat jelentő intézmények, termékek, piacok szabályozásának kiterjesztése

- A vezetői fizetések szabályozása

- A bankok tőkekövetelményeinek javítása

- Az adóparadicsomok szankcionálása

- A számviteli szabályok javítása

- A hitelminősítők jobb szabályozása-->