Válság, recesszió és költségvetési hiány

Furcsa polémia alakult ki a sajtóban arról a kérdésről, hogy most vajon milyen költségvetési politikát kellene Magyarországon folytatni. Van, aki sokallja a kiigazító lépéseket, van, aki kevesli, és azt kéri számon, hogy miért nem ragaszkodik a kormány, az MNB, az EU és az IMF az októberben meghatározott deficitpályához.

Az első dolog, amit érdemes leszögezni, hogy mindig pont akkora és olyan kiigazítás történik, amelyhez van politikai akarat. Sem a jegybanktól, sem a nemzetközi szervezetektől nem várhatunk többet, mint hogy odateszik a kormány asztalára: más hasonló helyzetbe került országokban mi működött, és melyek azok a hibák, amelyeket nem kellene még egyszer elkövetni. A parlamenti többség hoz döntéseket, alku leginkább arról folyik, hogy a nemzetközi intézmények mekkorára nyissák a pénzeszsák száját.

Az IMF-tárgyalások legutóbbi fordulóján az a döntés született, hogy 2009-ben a korábban vártnál mélyebb recesszió okozta költségvetésihiány-növekedésnek csak a felét, 2010-ben valamivel nagyobb részét kell ellensúlyozni kiigazító intézkedésekkel. Így mindkét évben a februári megállapodásnál körülbelül egy százalékponttal lehet nagyobb a költségvetési deficit. Mi több, az IMF hajlandó volt abba is belemenni, hogy a 2010-es hiány elérését biztosító intézkedések egy részét csak a költségvetési törvény őszi benyújtásáig dolgozzák ki. Miért ez a nagyfokú rugalmasság a nemzetközi szervezetek részéről?

Ha csupán a hazai események alapján ítélkezünk, akkor egy klasszikus első generációs válsághoz hasonló kép bontakozik ki, ahol a fiskális eladósodás gyors növekedése váltja ki a költségvetés piaci finanszírozási lehetőségeinek a beszűkülését és a valuta elleni spekulációt. Egy ilyen helyzetben a tankönyvi recept a büdzsé mielőbbi, nagymértékű kiigazítása. Ha jó a diagnózis, akkor érthetetlen a magasabb adósságpálya májusi jóváhagyása, hisz aligha visz minket közelebb ahhoz a célhoz, hogy újra saját lábára tudjon állni a költségvetés.

Kicsit távolabbról nézve viszont egy globális bankválság kellős közepén ülünk, amely mindenkit sújt, és igen nagy az országok közötti fertőződés veszélye. Tárgyalópartnereink az egész régió boldogulását tartják szem előtt, így a magyar kormánynak sokkal nagyobb az alkuereje, mint egy lokális válságban. De a költségvetési kritérium lazításában annak is nagy szerepe lehetett, hogy nincs szakmai konszenzus arról, hogy egy bankválságban először a fiskális problémát kellene megoldani. A nemzetközi tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy ha egy ország bankrendszere nagy bajba kerül, az a GDP 50-100 százalékával is megnövelheti az államadósság szintjét. Így, ha egy ország képes arra, hogy a bankrendszer problémáit kezelje, sokkal nagyobb nyereséget könyvelhet el az adósságpályában, mint a költségvetési deficit néhány százalékos tologatásával. Az IMF-hitel segít megerősíteni a bankok pozícióját, biztosítja a lejáró külföldi hiteleik refinanszírozhatóságát, át tudja hidalni az átmeneti devizahiányból adódó nehézségeket, s megtámasztja az árfolyamot. Ezzel szemben a költségvetési kiigazító lépések – legalábbis rövid távon – tovább mélyítik a recessziót, s ez növeli a bankrendszeri kockázatokat.

Persze a nemzetközi dimenziók ellenére a magyar válságban továbbra is kulcsszerepe van a fiskális fenntarthatósági szempontoknak. Ha nem születnek lépések ezek megoldására, nem fog helyreállni a bankok forrásbevonási lehetőségeit is korlátozó befektetői bizalomhiány. A bankrendszer „megkímélése” és az adósság stabilizálása egyszerre csak úgy lehetséges, ha olyan intézkedések születnek, amelyeknek kicsi a közvetlen növekedést visszafogó hatásuk, hosszabb távon mégis javítják a fiskális pozíciót. A tavaly októberi intézkedések többségében fűnyíróelven születtek, így magukban hordozták a kockázatot, hogy a pénzügyi szorítás múltával visszanőnek, így sem az adósságdinamikán, sem a bankrendszer helyzetén nem tudnak lényegesen javítani. A februári és májusi módosítások között a fűnyíró mellett már több irreverzibilisnek látszó intézkedés is megjelent (pl. a nyugdíjkorhatár emelése). A legnagyobb jelentősége a munkaerő-piaci ösztönzők megváltoztatásának van: csökkennek a munkát terhelő adók, ezzel párhuzamosan szigorodnak azok a transzferek és procedúrák, amelyek az inaktivitás és a munkakeresés közötti választást befolyásolják. Ezek a lépések – a válság elmúltával – kiadási oldalon és a javuló munkapiaci aktivitás által generált nagyobb növekedés miatt bevételi oldalon is javíthatják a költségvetés pozícióját. Ha – némi optimizmussal – feltételeznénk, hogy a fűnyíróval visszavágott költségek sem sarjadnak ki többet, még azt is ki lehet hozni, hogy az eddigi intézkedések elegendők az adósságdinamika rendbetételére.

Valószínűleg a befektetők nem ilyen optimisták a költségvetési folyamatok megítélésénél, hiszen egyelőre igen mérsékelt lelkesedéssel honorálják a kormányzat lépéseit. A jövőbeli deficitre vonatkozó várakozásaikban feltehetően számolnak azzal, hogy a magas adószint tartósan nem maradhat fenn. A potenciális növekedésre vonatkozó várakozásokat pedig az húzza vissza, hogy az állam nemcsak a szociális transzferek osztásánál vállalta magát túl, de a gazdasági élet számos területén meghatározó szereplő, torz ösztönzők, nem hatékony működés fenntartója, partikuláris érdekek kiszolgálója. Félő, ha az állammal kapcsolatos elvárások nem változnak, nemcsak a növekedési hátrányunkat nem tudjuk majd ledolgozni, de a fiskális túlköltekezés visszanő, mint a gyík farka. De ezt sem az IMF oldja meg helyettünk.

A szerző az MNB monetáris stratégiáért és közgazdasági elemzésért felelős igazgatója

Megjelent cikkek:

Heim Péter, 2009. június 5.

Németh György, 2009. június 9.