EU-biztosi helyezkedés

A mindenkori biztosjelölésnél persze az első eldöntendő kérdés, mit akar egy tagország elérni a saját biztosával. Akadnak fővárosok, ahol a biztos – miként általában az EU-intézményekben zajló munka – kevéssé számít tényezőnek (sokáig ez volt például a brit vagy a svéd megközelítés). Másutt kifejezett presztízskérdésnek tekintették, hogy az ország adottságai szempontjából fontos biztosi posztot lehetőleg az „ő emberük” töltse be. És persze nem ritka az sem, amikor a honi belpolitikában kiérdemesült valamely szereplőt jutalmazzák meg biztosi kinevezéssel. Az első és a harmadik esetben voltaképpen mindegy, milyen portfóliót kap aztán az adott ország biztosa, aki – csupán emlékeztetőül – biztossá válása után elvben amúgy is elveszti formális kapcsolatát az őt küldő fővárossal, hiszen biztosként nem adhatnak neki otthonról utasítást, nem számoltathatják be, és főként: nem hívhatják vissza.

Amikor azonban egy ország úgy érzi, hogy számára igenis jelentősége van, hogy adott közösségi területet az ő embere felügyeljen, felmerül a klasszikus dilemma: vajon az-e a jó módszer, amikor konkrét személyhez kérnek konkrét munkát, vagy a portfólióért lobbizzanak, és utána javasoljanak rá hazai jelöltet?

Az újak eddig többnyire naivan álltak hozzá az egészhez. Öt éve általában azt is megtiszteltetésként élték meg, hogy eztán nekik is lehet biztosuk, és beérték a konkrét személyek megnevezésével, akik az esetek többségében korábban európai ügyi miniszterek (EU-ügyi államtitkárok) vagy külügyminiszterek voltak. (Akadt továbbá két hajdani miniszterelnök is – a cseh Vladimír Spidla és az észt Siim Kallas –, míg a litván Dalia Grybauskaite pénzügyminiszterként vált biztossá.)

A sok általános „EU-szakértő” jelenléte a testületben meg is nehezíti, de meg is könnyíti a bizottsági elnök dolgát. Nehezíti, mert mit kezdjen fél tucat volt külügy- meg EU-ügyi miniszterrel? De könnyebbséget is jelent, amennyiben afféle „fregoliként” ide-oda rakosgathatja az ilyen jelölteket a leendő testület összeállításakor, midőn igyekszik kisakkozni a mindenkinek megfelelő munkamegosztást. Mára már az „újak” többsége is megtanulta, ha nem akarják az emberüket viszonylag súlytalan munkaterületre kárhoztatni, akkor célszerű idejében megkezdeni a nyomulást a konkrét portfóliók eléréséért – netán eleve azzal nyitva a folyamatot. Románia ennek jegyében máris olyan magasra tette a lécet, hogy egyenesen a belső piac vagy a versenyszabályozás eléréséért lobbizik, míg Bulgária az agrárügyet célozta meg. De szívesen „agrározna” Varsó is, ahol amúgy a jelenlegi regionális politikai területtel is beérnék.

Mindeközben a régi, rutinos tagálla-mok közül többen is területet és jelöltet egyaránt megneveztek már. Így próbálja meg Barrosót rávenni Párizs arra, hogy Michel Barnier – aki egy korábbi ciklusban már volt biztos – a belső piaci ügyek felelőse lehessen az új testületben. Még olyan elmélet is van, miszerint otthoni főnöke, Nicolas Sarkozy azért tért át a halogató taktikára Barroso második elnöki mandátumának formális megerősítésekor, mert ezzel is nyomást akar gyakorolni a portugál politikusra, hogy új csapata összeállításakor mindenképpen ügyeljen a francia igényekre.

Nem tudni, vajon a magyar diplomácia tett-e már a portfóliókat érintő hasonló lépéseket. (Kizárni nem lehet: a jelenlegi fázisban az ilyesmi inkább a bizalmas diplomácia része, nem feltétlenül válik publikussá.) Ami biztos, konkrét jelöltet megnevezni még csak-csak lehet ősszel is, ha a belpolitikai helyzet ezt így kívánná. De azzal mindenképpen számolni kell, hogy minél később kezd valaki portfóliót keresni, annál kevesebbet talál. Ez már csak így megy.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője