Kiveszi a részét az ENSZ a pénzügyi reformokból

Az USA-ban a visszaesés a pénzügyi rendszer megrendülésével kezdődött, ezt hamar követte a reálgazdaságban is a hanyatlás. A fejlődő országokban a fordítottja volt tapasztalható: az export és a hazautalások csökkenése, a közvetlen külföldi befektetések és a tőkeáramlás megcsappanása miatt kezdett gyengülni a gazdaság, ez pedig zavarokat váltott ki a pénzügyi rendszerükben, akkor is, ha jó szabályozási rendszert működtettek.

Június 23-án volt egy ENSZ-tanácskozás a globális gazdasági válságról és ennek a fejlődőkre gyakorolt hatásáról. Ezen egyetértés volt a válság okairól és arról, hogy miért érinti mindez olyan hátrányosan a harmadik világ államait. A tanácskozáson körvonalaztak több végrehajtandó intézkedést, és elhatározták egy munkacsoport felállítását, amelynek fel kellene tárnia az kivezető utat egy új, szakértői testület irányítása alapján.

A létrejött egyezség figyelemre méltó volt: a válság lényegét és a teendőket világosabban meghatározta, mint a G20 csoport tanácskozása. Az ENSZ egyúttal annak is bizonyságát adta, hogy a döntéshozatalnak nem kell feltétlenül egy önmagát kijelölő testületre korlátozódnia, amely híján van a politikai legitimációnak, és amelyet nagyrészt azok az államok dominálnak, amelyeknek óriási a felelősségük a válság kialakulásában. A világszervezet tanácskozásán kialakított egyezség világosan megmutatta a bevonó megközelítés értékét, például néhány, a nagyobb államok számára túl érzékeny kérdés felvetésével, vagy a szegények körében komolyabb visszhangot kiváltó aggályok megfogalmazásával, amelyek kevéssé jelentősek a gazdagabbak számára.

Okkal lehetett volna arra gondolni, hogy Amerika vezető szerepet vállal a következmények elhárításában, mivel a válságot ő idézte elő. Az Egyesült Államok pénzügyminisztériuma (személyesen számos vezető tisztviselő, aki ott van a mostani elnöki tanácsadó testületben) korábban hangosan követelte a tőke- és a pénzügyi piacok liberalizálását, ez azt eredményezte, hogy Amerika problémái járványszerűen terjedtek szerte a világban. A remélttől és az elvárttól jóval elmaradó amerikai szerepvállalás ellenére az ENSZ-tanácskozás számos résztvevője megkönnyebbült annak láttán, hogy Washington legalább akadályokat nem gördít a kibontakozó globális konszenzus útjába, amint az történt volna George W. Bush elnöksége idején.

Remélni lehetett például, hogy Amerika elsőként ajánl fel tetemes pénzösszegeket az általa terjesztett gazdaságpolitikai elvek ártatlan áldozatainak megsegítésére. Ez azonban nem történt meg, sőt Barack Obama elnöknek a Nemzetközi Valutaalap szerény támogatásáért is kemény csatát kellett vívnia a kongresszussal. Számos fejlődő ország éppen csak fel tudott tápászkodni a nyakába rakott hatalmas adósságteher után, ezért nem akarnak mindezen újra keresztülmenni. Nekik inkább adományra, semmint hitelekre lenne szükségük. Az ENSZ erre odafigyelt, nem úgy, mint a G20 csoport államai, amelyek az IMF-hez fordultak, hogy folyósítsa a válság átvészeléséhez szükséges pénzt.

A tanácskozáson tárgyalt legérzékenyebb ügy – amely túl kényesnek látszott a G20 csoport számára – a nemzetközi tartalékrendszer reformja volt. A volatilitás miatti hatalmas tartalékfelhalmozás hozzájárul a globális egyensúlyhiány növekedéséhez és az elégtelen össz-

kereslet kialakulásához. Nem meglepő, ha ezen vitapontokért Amerika egyáltalán nem lelkesedett, miután ezer milliárd nagyságrendnyi tételekben vesz fel hiteleket a fejlődő államoktól, csaknem kamatok nélkül.

A dolláron alapuló tartalékrendszer azonban – akár tetszik az Egyesült Államoknak, akár nem – törékeny, ezért csupán az a kérdés, hogy egy alternatív rendszer irányába kusza vagy inkább rendezett módon távolodunk-e el. Akik hatalmas tartalékokkal rendelkeznek, azok tudják, hogy dollárt tárolni rossz üzlet: gyengék a hozamok, magas az infláció vagy a devalválódás kockázata. Az ENSZ-tanácskozás utolsó napján Kína kijelentette, hogy itt az ideje egy globális tartalék valuta létrehozásának, mert valamely tagállam fizetőeszköze csak addig működhet ilyen szerepben, amíg ezt mások elfogadják. Ennyiben a dollár számára gyorsan fogyhat az idő.

Különösen szembetűnő volt a különbség az ENSZ-tanácskozás és a G20-találkozó között a banktitok kérdésének megítélésében. Míg a G20 megbeszélésein a jelenségnek csak az adómenekítés-vonzatát taglalták, addig a világszervezet konferenciáján a korrupcióval is foglalkoztak. Ez utóbbi összefüggésben a banktitok fenntartását a tőkemenekítés egyik fontos feltételeként említették, ennek folytán több pénz hagyja el a fejlődőket, mint amennyit segélyként kapnak.

A mostani válság megmutatta, hogy az USA és más fejlett államok nem menedzselték úgy az általuk előmozdított globa-lizációt, mint kellett volna. Ha azt akarjuk, hogy a folyamat mindenki számára megfelelően működjön, akkor a döntéseket demokratikus és bevonó módon kell meghozni, azaz a hibák elkövetői és elszenvedői egyaránt vegyenek részt benne.

Az ENSZ minden hibája ellenére az egyetlen bevonó jellegű nemzetközi intézmény. Az általa összehívott tanácskozás – csakúgy, mint egy korábbi, a fejlődő országok finanszírozásával foglalkozó – megmutatta a kulcsszerepet, amelyet a szervezetnek be kell töltenie a globális pénzügyi és gazdasági rendszer megreformálásában.

A szerző Nobel-díjas közgazdász, az ENSZ szakértői testületének elnöke

Copyright: Project Syndicate, 2009@ www.project-syndicate.org