Magukra maradt svédek?

Az EU-intézményi bizonytalanságokról sokszor volt már szó. Az a tény, hogy az Európai Bizottság és az Európai Parlament az elnökség elején még alapvetően önmagával van elfoglalva, nem meglepetés. Minden ötödik évben ismétlődő gyakorlat a két intézmény újjáalakulása, ez persze időbe telik. A svédeket annyival sújtja mindez jobban, hogy náluk minderre a lisszaboni szerződés körüli bizonytalanság is rájátszik, amiért is az új bizottság hivatalba lépésével talán csak az elnökség legvégén számolhatnak.

Súlyosabb tényező, hogy Stockholm jószerével a befolyásosabb tagállamok körében sem igazán számíthat – legalábbis kezdetben – hathatós támogatóra. Márpedig a kisebb tagállamok EU-elnökségének sikere többnyire attól is függ, milyen mértékben tudhatják maguk mögött a „nagyok” némelyikének határozott támogatását. Itt persze Angela Merkel német kancellárnak kellene a kulcsszereplőnek lenni, aki azonban a szeptemberi választásokig nemigen kész és képes vitás EU-ügyekben látványosan állást foglalni. És ha netán elhúzódó koalíciós tárgyalások követnék a német voksolást, akkor még utána sem lehet majd túl aktív európai ügyekben. Még ingatagabb Gordon Brown brit kormányfő helyzete, pedig a brit politikára éppen a svédek támaszkodnának sok ponton szívesen. De most az is csoda lesz, ha Brown a következő hat hónapban a helyén tud maradni. Nicolas Sarkozy sokszor kiszámíthatatlan „dinamizmusa” – valamint esetenként aktivitásának célja, tartalma, például a piacvédelem kapcsán – inkább távol áll a svédektől. Még inkább Berlusconi „clownos” stílusa.

Alig volt ilyen magányos elnökség az EU-színpadon. Hogy akkor miben bíznak? Persze abban is, hogy a potenciális szövetségek előbb-utóbb mégiscsak magukhoz térnek: ősztől talán Merkel is, Barroso is teljes értékű harcosként állhat mellettük. Amúgy meg szemlátomást bíznak az igazukban és abban, hogy ha mindezt érthető módon mindig megosztják a külvilággal, akkor a maga módján az is hathat. A politika persze bonyolultabb játszma annál, hogysem ennyi elég legyen, de ennek is meglehet a maga súlya.

E sorok írója szemtanúként láthatta a napokban a svéd elnökség stockholmi nyitásakor, mit is jelenthet ez. Az efféle elnökségnyitó gálák általában valami előkelő, zárt helyen zajlanak, ahova alapvetően csak a honi és a nemzetközi politikai, társadalmi elit nyer bebocsátást, díszes meghívóval, elegáns öltözetben, többszörös rendőrkordon mögött. Ehhez képest Stockholmban ezúttal a Skanzen Múzeum szabadtéri színpadán zajlott a program. Maga a múzeum, amely ilyenkor késő estig nyitva van, ugyanúgy üzemelt, emberek ezrei korzóztak benne, és magára a megnyitóra is az vett jegyet, aki akart. Ennek megfelelően a nézőtér nagyobb része nyári ruhás, pólós, szandálos „utcai érdeklődőből” állt (a múlt héten Stockholmban is tombolt a nyár), s csak az első sorokat töltötték meg a svéd kormány, a helyi diplomáciai kar, no meg az Európai Bizottság sötét ruhás tagjai, legelöl a svéd királyi párral, a háttérben pedig, közvetlenül a színpad mögött, a kerítésen túli vidámpark időnként betekintő – levegőbe ívelő – csodamasináival. A programot kedvesen megtapsolták – Barroso és Reinfeldt rövid beszédét is! –, az időnként felcsendülő, a helybéliek számára ismertebb svéd dalokat pedig a közönség úgy fújta együtt a stockholmi filharmonikusokkal, mintha csak vasárnapi térzenén lennénk.

No lám: így is közel lehet vinni az emberekhez Európát… Valami, amelynek láttán érthetőbbé vált, miként lehet az, hogy miközben mindenütt csökken az EU támogatottsága, a tizenöt évvel ezelőtti – tagságról tartott – népszavazáson leginkább tartózkodó svédeknél az utóbbi időben éppen hogy növekedett. Lehet, hogy tudnak valamit?

A szerző a BruxInfo EU-szakértője