Jelölésroham az unióban

Ismét bebizonyosodni látszik, hogy a korai jelölés inkább eredményezi a bedobott név ellehetetlenítését, mintsem biztos célba jutását. Sokak szerint ez is magyarázza azt a csodát, hogy a közel másfél éven át folyamatosan emlegetett Tony Blairt a végén jó eséllyel az utolsó percben David Miliband váltja majd fel, igaz, egy másik poszton, de továbbra is európai szintű funkcióban. A brit kormány jelenlegi külügyminisztere mind több informális jelzés szerint igen könnyen befutó lehet az európai külpolitika közös menedzselését célzó tisztség, a leendő külpolitikai főmegbízotti funkció betöltésére. Ezzel több elvárásnak is megfelelnének: a kiválasztott politikus az európai szocialista frakció színeit képviselheti – hónapok óta ez az EP szocialistáinak egyik fő követelése –, miközben tekintélyes súlyú tagállam áll mögötte, ez a nemzetközi partnerek körében való elfogadtatás szempontjából lényeges. Esélyeit sokak szemében tovább erősíti, hogy általa lehetne a legelegánsabb módon végleg megszabadulni Tony Blair jelölésétől – az Európai Tanács elnöki posztjára.

Blairt eredetileg maga Nicolas Sarkozy hozta hírbe a lisszaboni szerződéssel kreált tisztség kapcsán, és talán be is jött volna a dolog, ha közben a ratifikáció elhúzódása miatt nem telik el két év, időt adva az ellenérvek felsorakoztatására. Amiből köztudott módon akad elég: az iraki háborútól a legfontosabb európai integrációs vívmányokból való kimaradásig (nem beszélve a kisebb tagországok attól való általános idegenkedésétől, hogy valamelyik nagy tagállam kapja meg az elnöki tisztet). Így eshetett meg, hogy midőn Gordon Brown lelkesen igyekezett beajánlani utódát az európai szocialista pártok október csúcstalálkozóján, javaslata hűvös fogadtatásra talált.

Amikor az EU állam- és kormányfői legutóbb összegyűltek Brüsszelben, kínosan ügyeltek arra, hogy ne beszéljenek nevekről egyik tisztség kapcsán sem. Színfalak mögött azonban annál több célzás, vélemény elhangzott, amiből óhatatlanul sok kiszivárgott – ha más nem, hát legalább az, hogy milyen típusú jelöltet látnának szívesen az Európai Tanács élén. A mindezekből kirajzolódó képből úgy tűnik, hogy most csütörtökön leginkább az a jelölt számíthat támogatásra, aki a politikai hátterét tekintve konzervatív, és kis- vagy közepes méretű tagországokból származik (de nem dél-európai, lévén José Manuel Barroso bizottsági elnökkel ez a régió már ki lett fizetve). További elvárás, hogy inkább „levezető elnök” (chairman) típusú vezetője legyen az EU állam- és kormányfőket magában foglaló Európai Tanácsának, mintsem önálló kezdeményezésekkel villogó, saját napirendet erőltető elnök. További előny lehet, ha rendelkezik bizonyos nemzetközi (el)ismertséggel, otthonosan mozog az európai tanácsi folyamatokban, és megvan benne a készség-képesség a belső folyamatok menedzselésére.

Ha ezt mind figyelembe veszik, akkor sokak szerint a Benelux országoknál kötünk ki. És mindnek van is jelöltje. Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök már szintén évek óta emlegetett „potentát”, csak éppen az utóbbi hónapokban sokat romlott megítéltsége elsősorban Németországban, midőn részben útjában állt a banktitok letörését célzó EU-törekvéseknek. A holland Jan-Peter Balkenende szintén funkcióban lévő kormányfőnek éppen a túlzott színtelenséget róják fel egyesek, miközben arra is emlékeznek jó páran, hogy 2004-ben, soros EU-elnökként a Balkenende-kormány nagyon is hajlott jobban holland lenni, mintsem azt a pozíció tradicionálisan megengedné. Marad a fekete lónak számító Herman Van Rompuy jelenlegi belga miniszterelnök, aki ugyan belga földön veterán politikus, de európai porondon új fiúnak számít, viszont francia és német részről is támogatják. Mind többek szerint csütörtökön ő lehet a befutó. Két nap múlva kiderül.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője