Simor András: Eltelt egy esztendő

2008. szeptember 15-én csődvédelmet kért, majd felszámolásra került a világ egyik vezető befektetési bankja, a Lehman Brothers. Ráadásul történt mindez úgy, hogy a bejelentés pillanatában, a fejlett országokban addig érvényes íratlan szabályoktól eltérően, nem lehetett tudni, hogy csak a részvényesek veszítik el a tőkéjüket, vagy a bank hitelezői is a befektetett pénzük túlnyomó részét.

A pénzügyi válság hatásait addig a lehetőségekhez képest tompítani igyekvő amerikai kormány és a Fed – felhatalmazás, illetve kongresszusi támogatás híján – hátratett kézzel nézte, ahogy korábbi válságkezelő erőfeszítéseinek eredményei szinte semmivé válnak.

Az esemény sokkolta a pénz- és tőkepiacokat, hiszen valami olyasmi játszódott le, amivel nem számoltak a kockázatok bekövetkeztének valószínűségét múltbeli események alapján modellező befektetők. Sorra menekültek akkor még erősebbnek látszó felvásárlók karjaiba, illetve szorultak állami segítségre a globális kapitalista világrend korábban bevehetetlennek hitt bástyái, jelentős amerikai, brit, belga és német pénzintézetek. Azok a tőzsdei befektetők, akik lassan már egy éve csak veszteséget veszteségre halmoztak, mindent piacra dobtak, még azt is, ami nem volt a tulajdonukban. Egyetlen nyerő befektetés maradt a piacokon: a short. Nem az lett a kérdés, melyik intézmény képes ellenállni és átvészelni az eladói nyomást, hanem az, a sebezhetősége miatt kit nem támadnak meg a shortosok.

Egy darabig úgy látszott, hogy mivel 1929 óta most először ez a válság a fejlett világban kezdődött, és olyan termékek és befektetések robbantották ki, amelyek a kevésbé fejlett tőkepiacokon nem honosodtak meg, a világ többi része sokkal kevésbé érzi majd meg a robbanás hatásait. Heteken belül kiderült, ez a bizakodás megalapozatlannak bizonyult. A kockázatos befektetések leépítése futótűzként terjedt szét a világban, és október elejére elérte Magyarországot is. Ebben a helyzetben az évtized túlnyomó részében a hazánkban uralkodó felelőtlen gazdaságpolitika miatt legyengült, más feltörekvő országokhoz képest kimagaslóan magas állami és külföldi adósságterhet cipelő és így a világ legsebezhetőbb gazdaságai közé sorolt Magyarország csak a nemzetközi intézmények segítségében reménykedhetett. Az MNB a pénzügyi összeomlás fenyegetettségében gyors cselekvést és határozott intézkedéseket javasolt, és erről a kormányt is meggyőzte, a nemzetközi intézmények – az EU és az IMF – pedig kérésünkre gyorsan és hatékonyan léptek. Egy héten belül Budapesten volt tárgyalódelegációjuk, és újabb két héten belül meg is született a megállapodás, amely a költségvetés további konszolidációját és a hazai pénzpiacok stabilizációját célzó intézkedéseket tartalmazott. Ennek fejében pedig pénzt és hitelességet kölcsönöztek hazánknak. A jegybank forint-, majd a nemzetközi hitelkeret birtokában, devizalikviditás biztosításával, az állampapírpiac – jövőbeni intézkedéseket megelőlegező – időleges stabilizálásával járult hozzá a konszolidációhoz. Ily módon a legrosszabbat, a pénzügyi ellehetetlenülést sikerült elkerülnünk, de még hosszú hónapokig nem került sor olyan hosszú távon is ható jelentős strukturális intézkedésekre, mint például a nyugdíjrendszer reformja, illetve nem indult el az adórendszer versenyképességet javító átalakítása. Ez a késlekedés tovább erősítette a hazánkat övező nemzetközi bizalomhiányt, és rontotta a tartós kilábalás esélyeit. Az elmúlt hónapok intézkedései és az ezzel párhuzamosan a világ tőkepiacain kibontakozó konszolidáció eredményeként hazánk kikerült a veszélyzónából, de korántsem oldotta meg mindazokat a súlyos és szinte egy évtizede halmozódó problémákat, amelyek továbbra is gátját képezik az ország fejlődésének.

Milyen tanulságok vonhatók le számunkra az elmúlt hónapok eseményeiből?

A válság, bár globális eredetű, mégis azokat az országokat sújtotta elsősorban, amelyek a korábbi időszakban ésszerűtlen és felelőtlen gazdaságpolitikát folytattak. Így a válság a saját válságunk is egyben. A jegybank hosszú évek óta következetesen és mindhiába figyelmeztetett a költségvetési politika fenntarthatatlanságára, a devizahitelezés kockázataira, a magyar növekedési potenciál leromlására, gazdaságunk leszakadásának veszélyeire.

A nemzetközi intézmények segítségével, a Magyarországon tevékenykedő külföldi bankok tulajdonosai felelős viselkedésének és a magyar hatóságok válságra adott gyors reakciójának köszönhetően a legrosszabbat, a pénzügyi összeomlást sikerült elkerülnünk, de az ország súlyos árat fizet a korábbi hibákért. A pénzügyi fenyegetettségre szükségszerű kényszerből adott válasz, a prociklikus költségvetési, hitelezési és monetáris politika rövid távon elkerülhetetlenül mélyíti a válságot. Most fizetjük meg a korábbi költekezésünk árát. A hibák megismétlődésnek elkerülése érdekében nélkülözhetetlen a kialakított fiskális szabályok szerves integrálódása a költségvetési tervezés mechanizmusába és a parlamenti jóváhagyási procedúrába.
Ha korábban – saját jól felfogott érdekünkből – nem is, de most, a válság hatására, ugyan későn és kényszerből is, de hozzá lehetett nyúlni a nagy elosztó rendszerek egyikéhez-másikához, ennek pozitív hatásai fokozatosan jelentkezni fognak. Eredményük meglátszik majd az államadósság arányának mérséklődésében, a gazdaság növekedési potenciáljának erősödésében.

De messze vagyunk még a hosszú évek alatt kialakult lemaradásunk okainak orvoslásától. A biztonságosabb hétköznapokhoz, az ország felzárkózásához az államadósság alacsonyabb szintjére, hatékonyan működő – a munka becsületét és érdekeit szolgáló, egyúttal az elesetteknek oltalmat kínáló – állami újraelosztási rendszerre és a ráfordítások mértékével egyenértékű, minőségi közszolgáltatást nyújtó államra lesz szükségünk. Mindemellett, más országokhoz hasonlóan, elengedhetetlen feladatunk a pénzügyi felügyeleti és szabályozó rendszernek a válság tanulságait levonó megerősítése.
A munka még csak most kezdődött.