Mit ígér az EU2020?
Az új stratégia megalkotói felé alapvető elvárás volt, hogy az EU2020 kerülje el elődje, a lisszaboni stratégia hibáit. Ne legyenek benne ambiciózus számsorok, ne tűzzön ki teljesíthetetlen globális célokat. De azért legyen képes megfelelni lényegében ugyanazoknak a kihívásoknak, amelyek már „Lisszabon” 2000-es megalkotását is szükségessé tették. (Segítse tehát megőrizni a versenyképességet egyfelől, illetve a meglehetősen bőkezű, drága európai szociális modellt másfelől egy olyan világpiacon, ahol a nagy versenytársak sokkal olcsóbb bekerülési költséggel licitálnak rá az európai termékekre. Mert ezek az alapkihívások továbbra sem változtak, csak éppen kiegészültek például a népességöregedés vagy a klímaváltozás és az energiabiztonság terheivel is.) Ráadásul mindezek megvalósulásához olyan ösztönző kellene, amely a korábbiaknál jobban szavatolja a célok teljesülését. Csakhogy közben kínosan ügyelni kell arra, hogy ne nyúljanak intézményi kérdésekhez, és ne vessenek fel alapszerződésben rögzített játékszabály-módosításokat sem. Intézményi reform belátható időn belül kizárva!
Márpedig abban az elmúlt hónapok vitáiban többnyire teljes volt az egyetértés, hogy a lisszaboni célok jó része azért nem teljesült, mert a közösségi célok és a nemzeti érdekeltség sokszor szembementek egymással. És persze végül mindig a nemzeti reflexek győztek. Ezért is vált utóbb már-már varázsszóvá a tagállamok közötti „szorosabb koordináció” emlegetése. De létezhet-e hatékony közösségi szintű koordináció tényleges (makrogazdasági) közösségi kompetenciák nélkül? Vagy legalább a nemzetállami felajánlásokat és kötelezettségvállalásokat kordában tartó szankciók rendszere nélkül?
Nos, Barrosóéknak úgy kellett előállniuk elképzeléseikkel, hogy legalábbis hinniük kellett, hogy igenis létezhetnek ilyenek. Ez a hit főként azon alapul, hogy a válságban elvesztett milliárdok igenis megtanították a kormányokat arra, hogy a józan ész gazdaságpolitikája, az önérdek tereli őket a makrogazdasági döntések egyeztetése és az ezek során hozott döntések betartása felé. Nem kell már külön EU-jogszabály és intézményi furkósbot: ott a piac a maga brutális eszközeivel. A bizottság dolga csupán annyi, hogy meglovagolja ezt az ijedtséget, és közös projektek mentén becsatornázza a nemzeti együttműködési hajlandóságot. Ehhez rásegítő eszköz lehet az állam- és kormányfők mostantól rendszeresebb, ámde szűkebb körben folyó tanácskozása, amelyen az állandó elnök mindenkor a kollégák fejére olvashatja majd a vállalásokat. Ha pedig az EU-felzárkóztatási pénzek egy részével még premizálni is lehetne a tényleges végrehajtás érdekében tett erőfeszítéseket, akkor tovább nőhet a megvalósulás esélye.
Nagyjából ez a brüsszeli hit lényege. Ennél konkrétabb eszközökre és módszerekre láthatóan nem kaptak bátorítást a tagállamoktól. A hit akár még igazzá is válhat. Ha mégsem, egy újabb fordulóban újra felmerül a kérdés: vajon végül a válság európai uniós következményeiben integrációt erősítő vagy azt porlasztó hatású lesz-e? Addig is: a célok sokak szerint ezúttal tényleg jók. Csak legyen aki – ami – végrehajtja azokat.
A szerző a BruxInfo EU-szakértője
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.