Hová fajulhat a görög ügy? Három forgatókönyv

A hozamfelárak növekedése önmagában legalább 16 milliárd eurós évenkénti kamatfizetési többletet jelent, ezért a piacok számára nyilvánvaló, hogy Görögország fizetésképtelenné válik. Van azonban egy további, súlyos probléma is: az ország folyó fizetési mérlegének a hiánya eléri a GDP 13 százalékát, ez évenként 27 milliárd eurós finanszírozási igényt jelent, akár további hitelfelvételek, akár az állami vagyon értékesítése révén. Mivel pedig a nemzetközi befektetők már nem hajlandók finanszírozni ezt a deficitet, sőt, a már meglévő államadósság refinanszírozásától is elzárkóznak, ezért három lehetőség maradt a helyzet kezelésére.

Az első az, hogy az Európai Unió állandó jelleggel elkülöníti a szükséges forrást arra, hogy valamiféle „Európai Transzfer Unióvá” váljék a deficites államok javára, mint amilyen Portugália, Spanyolország, Írország és Olaszország. A második opció az lenne, hogy Görögország keresztülmegy egy gazdasági depresszión, amelynek során jelentősen csökkennek a bérek és az árak. Harmadik lehetőségként Athén elhatározhatja, hogy feladja az eurót és leértékeli a valutáját.

Mindhárom opció fájdalmas, bár más-más okok folytán. Az első elviselhetetlen lenne a stabilabb EU-államok számára, mert megfosztaná őket a gazdagságuktól, és egy veszélyes fiskális örvénybe rántaná őket. A második még több utcai zavargáshoz vezetne Görögországban, s ennek beláthatatlan politikai következményei lennének. A harmadik variáns magát az eurót destabilizálná, pénzügyi támadást váltva ki néhány további tagállam ellen. Mivel mindhárom variáns rossz, ezért a helyzet kezd emlékeztetni egy valóságos görög tragédiára.

Egyes politikusok – negyedik lehetőségként – még hisznek abban, hogy Athénra nagyobb költségvetési fegyelem kényszeríthető, ez azonban nem igaz. A fiskális szigor ugyanis depresszióba hajszolná az országot, az árak és a bérek csökkenésén keresztül vinne véghez egy reálleértékelődést, amely a fent említett második eshetőségnek felel meg. Bár ennek révén ösztönözni lehetne az országba irányuló idegenforgalmat, illetve az ingatlaneladásokat, Görögország számára mégis ez lenne a legproblémásabb megoldás, mert csak olaj lenne a tiltakozások tüzére, s ez elvezethetne az egész keletmediterrán térség destabilizálódásához.

A tragédiát el lehetett volna kerülni, ha az ország időben megállította volna az eladósodását. A hitelekből finanszírozott mámor természetesen elmaradt volna, de a kijózanodás és a másnaposság is. Ezért a mostani válság komoly leckét ad arra nézve, hogy a valutauniónak költségvetési vasfegyelemre van szüksége, ha el akarja kerülni a mostanihoz hasonló „húzd meg, ereszd meg” ciklusokat. E célból három lehetőséget lenne érdemes figyelembe venni.

– Az egyik az amerikai rendszer. Az államok számára ott nem létezik mentőakció, ezért az egyes helyi kormányzatok tékozlása könnyen teljes csődhöz vezethet. Ott a piacok kényszerítik ki a fegyelmet az adósságkezelésben, mert még időben jön a jelzés a magasabb kamatfelárak formájában. Ott ez a rendszer a XIX. század óta meglehetősen jól működik, több államcsőd is bekövetkezett, és hasonló próbatételnek Kalifornia is ki lehet téve.

– A második modell a német rendszer, ahol egy „stabilitási tanács” hagyja jóvá a tartományok költségvetését. A német alkotmány szerint a tartományoknak 2020 után nem lehet semmilyen deficitjük, és a cél eléréséhez máris fiskális konszolidációra kényszerülnek. Kivételes esetekben ugyan megengedett a hiány, ennek mértéke azonban nem érheti el a helyi GDP 1,5 százalékát. Ha pedig a deficit meghaladja az 1 százalékot, akkor annak mértékét le kell vonni a következő év kiadásaiból.

– A harmadik modell lehetne egy új európai rendszer, amely követhetné a mostani mentőakciók logikáját, de ki kellene egészíteni az adósságügyben vétkesek automatikus megbírságolásával. Hiteleket szükség esetén a többi EU-tagország folyósítana, de csak biztosítékokként kikötött, privatizálandó állami vagyontárgyak fedezete ellenében. A folyósítandó kölcsönöket a GDP 10 százalékában maximálnák. Ha valamely tagország ilyen hitelek mellett is fizetésképtelenné válna, akkor fel kellene adnia az eurót, és le kellene értékelnie a saját valutáját.

Automatikus bírságot minden államnak kellene fizetnie, amelynek az adósság/GDP mutatója meghaladja a maastrichti szerződésben rögzített 60 százalékos felső határt, illetve amelynek a költségvetési hiánya nagyobb, mint a bruttó hazai termék 3 százaléka. A büntetés mértéke akkora lenne, mint a kamatfelár, amelyet a vétkes országnak a kedvezményes hiteltámogatás nélkül fizetnie kellene. Ezzel szavatolni lehetne, hogy a javuló stabilitás hasznából az összes euróövezeti tagállam részesedjen, ne csak a néhány tékozló ország. A vétkes államok az adósságcsapda elkerülése végett a büntetéseiket privatizálható közjavakkal fedezett kötvények formájában is kifizethetnék.

Mindez természetesen eléggé kellemetlen olyan politikusok számára, akik az álmokban hisznek. Az európai adósságválság azonban nem fog elillanni a levegőben a vágyvezérelt gondolkodás hatására. Itt az ideje, hogy Európa az egyetlen, valós opciót válassza, ha fenn akarja tartani az eurót és vele együtt az EU stabilitását.

A szerző a Müncheni Egyetem professzora és az Ifo gazdaságkutató intézet elnöke

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org