Semmi szükség most kereskedelmi háborúra

A recesszió kezdetekor sokan aggódtak, hogy a protekcionizmus felüti csúf fejét. A G20 csoport vezetői ugyan kijelentették, hogy tanultak a múlt századi nagy depreszszió példájából, közülük 17-en azonban már a 2008-as, első találkozásuk után néhány hónapon belül piacvédelmi intézkedéseket hoztak. A legnagyobb figyelmet az Egyesült Államokban foganatosított, „vásárolj amerikait” néven ismertté vált ösztönző csomagterv váltotta ki. A protekcionizmust végül sikerült kordában tartani, részben a Világkereskedelmi Szervezetnek köszönhetően.

A fejlett országok gazdaságainak folytatódó gyengélkedése mindazonáltal a protekcionizmus újabb kockázatát hordozza. Amerikában például minden hatodik dolgozó hiába keres főmunkaidős állást. Veszélyek az elégtelen amerikai ösztönző csomagból is erednek. A robbanásszerűen növekvő deficit miatt valószínűtlen egy újabb élénkítő program, emellett a monetáris szférából sem várható további segítség, mert a kamatcsökkentés elérte határait, és az inflációs héják is szorongatnak. A protekcionizmus emiatt markánsan teret nyer.

Az amerikai kongresszus ebben a helyzetben bízta meg a pénzügyminisztériumot annak felmérésével, hogy vajon Kína „valutamanipulátornak” tekintendő-e. Bár Barack Obama elnök adott néhány hónapos határidőt Timothy Geithner pénzügyminiszternek az erről szóló jelentés elkészítésére, az máris megállapítható, hogy a „valutamanipuláció” fogalmilag helytelen. Minden kormány tesz ugyanis olyan lépéseket, amelyek közvetlenül vagy közvetve érintik az árfolyamot. Hanyag költségvetési politika ugyanúgy eredményezhet gyenge valutát, mint az alacsony kamatszint. A mostani görög válság előtt az USA élvezhette az euróval szembeni gyenge dollár előnyeit. De az európaiaknak emiatt vajon árfolyam-manipulációval kellett volna vádolniuk Amerikát?

Bár az USA politikusai a Kínával szembeni kétoldalú kereskedelmi deficitre összpontosítanak – amely valóban tartósan magas –, valójában azonban a sokoldalú mérleg számít. Amikor George W. Bush kormányzata idején felbukkantak az árfolyam kiigazítását célzó, első követelések, akkor Kína sokoldalú kereskedelmi elszámolásában alig volt némi többlet. Ez csak az utóbbi években ugrott hatalmasra.

Szaúd-Arábia szintén tetemes kétoldalú és sokoldalú többletet tud felmutatni: az olajára Amerikának szüksége van, cserébe azonban Rijád kevesebb terméket szeretne venni. Az arab állam folyó fizetési mérlegének többlete a GDP 11,5 százalékán áll – ami kétszerese a megfelelő kínai mutatónak –, de az adat még ennél is nagyobb lenne a nagy összegű amerikai fegyverszállítások nélkül. Bár a lanyha kereslettől szenvedő globális gazdaságban a jelentős folyómérleg-többletek valóban problémát jelentenek, Kína esetében a GDP-arányos adat 5 százalék körüli, ez nagyjából Németországéhoz és Japánéhoz mérhető.

Egy ország kereskedelmi szaldóját az árfolyamon kívül számos tényező befolyásolja, ezek sorában döntőnek számít a megtakarítás. Amerika sokoldalú hiánya nem csökken számottevően, hacsak a polgárai nem takarítanak meg lényegesen többet. Bár ez utóbbit illetően a recesszió hozott némi javulást (a korábbi nulla szinthez képest), ezt azonban több mint semlegesítették a hatalmasra duzzasztott kormányzati deficitek. Ha Kína megemelné a valutája árfolyamát, az legfeljebb annyi változást hozna, hogy az amerikai textilruházati bevitel átterelődne más viszonylatokra, például Bangladesre vagy Srí Lankára. A jüan felértékelése emellett csak fokozná a vagyoni-jövedelmi egyenlőtlenséget Kínában, mert az ottani agrárszektort letarolnák a szubvencionált amerikai mezőgazdasági termékek. Ez utóbbi a globális kereskedelem egyik leginkább torzító tényezője, mert a világ legjobban kereső gazdáinak nyújtott bőkezű szubvenció a fejlődő államokban sok millió termelőt dönt nyomorba.

Az 1997–1998-as ázsiai pénzügyi válság idején a szilárd kínai valuta nagyban hozzájárult a térség stabilizálásához. Azóta a jüan ereje segítette az egész régióban a növekedés fenntartását, amiből az egész világ profitálni tudott. Az az érv sem helytálló, hogy Pekingnek az infláció és az eszközbuborékok megelőzése miatt kell kiigazítania az árfolyamot: az általános drágulást korlátok közé szorították, ezenfelül az ottani kormány különféle pénzügyi eszközök garmadájával rendelkezik a stabilitás megteremtéséhez.

A növekedési modellt igenis érinti a mindenkori árfolyam, az pedig valóban Kína elemi érdeke, hogy csökkentse a függőségét az exportvezérelt növekedéstől. Azt Peking maga is felismerte, hogy hosszú távon hagynia kell valutáját megerősödni, a folyamat ütemének átpolitizálása azonban mindig is kontraproduktív volt, a kétoldalú konfrontáció kikényszerítése pedig végképp nem lenne bölcs dolog.
Mivel a problémát a Kína sokoldalú elszámolásában jelentkező többlet okozza, ezért a megoldást erre Amerikának is multilaterális kapcsolatok körében és szabályalapú rendszerben kellene keresnie. Ha Pekinget „valutamanipulátornak” minősítenék, és egyoldalú vámszankciókat léptetnének életbe, az aláásná a sokoldalú elszámolási rendszert, ráadásul csekély eredménye lenne. Egy kereskedelmi háborút senki sem nyerne meg, ezért Amerikának óvakodnia kellene attól, hogy ilyet kirobbantson. A globális válságot sajnos Amerika okozta, amelynek ezért magába kellene néznie, nemcsak a gazdaság újraélesztése, hanem az újabb zavarok megelőzése érdekében is.

A szerző a Columbia Egyetem Nobel-díjas közgazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org