Mit kell tennünk az eurózóna megmentéséért?

E két ismérvből vélhetően a másodikra – a pénzügyi transzferre – összpontosítanak azok, akik szerint az euróövezetnek politikai unióra lenne szüksége. Állítják ezt annak ellenére, hogy a helyi kormányzatok fiskális korlátozása a nemzetállamok tipikus és fontos jellemzője. Ebben az értelemben figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy az Európai Unió stabilitási és növekedési paktuma elvben a politikai unió fontos alkotóeleme volt, nem pedig annak helyettesítője. Így tehát az euróövezet jelenlegi fiskális problémái nem abból erednek, hogy nincs egy hatalmas, közös költségvetés, hanem a meglévő paktum betartásának gyenge kikényszerítéséből és megszegéséből.

Monetáris uniók – a kifejezést általános értelmében véve – már korábban is léteztek szuverén államok csoportjai között. A történelem legismertebb példáját erre az aranystandard adja. Az ilyen monetáris uniókról szerzett tapasztalatok két fontos tanulsággal szolgálnak. A működtetésük először is fiskális fegyelmet követelt a tagállamoktól, ami az aranystandard idején tényszerűen meg is volt, mert a költségvetést különösebb formai kényszer nélkül is egyensúlyban tartották. A második tanulság az, hogy a korábbi monetáris uniók egy közös pénzügyi centrumból eredő fiskális transzfer nélkül is fennmaradtak, mert ilyen központok nem is léteztek. Volt viszont a rendszerben nagyfokú rugalmasság – beleértve a munkaerőpiacokat is –, amely megkönnyítette az alkalmazkodást az aszimmetrikus sokkhatásokhoz.

Az világos, hogy belátható időn belül nem lesz mód az EU-költségvetés olyan mértékű kiterjesztésére, amely az esetleg szükségessé váló fiskális transzferre fedezetet nyújthatna. Ehhez először az európai identitás magasabb szintjére kellene emelkedni, ezt az unió politikai elitje mesterségesen nem tudja véghezvinni. A baj ott van, hogy ilyen, közös büdzsével sem lehetne kezelni a fő problémát: a tagállamok fiskális fegyelmét szavatoló mechanizmus gyengeségét.

Egy eleve rossz modell – az egységes európai állam megteremtése – helyett mind az EU, mind a tagországok figyelmét arra kellene összpontosítani, hogy miként lehetne megfelelően működtetni egy olyan monetáris uniót, amely mögött nem áll közös költségvetés az aszimmetrikus sokkhatások ellensúlyozására.

Először meg kell erősíteni a prociklikus gazdaságpolitika és a fiskális sokkhatások megelőzését célzó mechanizmusokat. Ennek részeként hitelessé és átláthatóvá kellene tenni a költségvetési hiányok és az államadósság kiszámítását célzó szabályokat. Eközben jobban kell figyelni az eszközárakban jelentkező buborékok képződésére, amelyek kipukkanása mély recesszióhoz és ennek következtében nagy költségvetési hiányokhoz szokott vezetni.

Hasonlóképpen az Európai Központi Bank monetáris politikáját is „a szél ellen” kellene fordítani, különös figyelemmel az eszközbuborékokra. Mivel ez nem igazítható minden egyes tagállam makrogazdasági viszonyaihoz, ezért az euróövezet országainak külön-külön kellene óvatos politikát kialakítaniuk a hitelállomány túlzott növekedésének megfékezésére. Eközben szigorúan érvényt kellene szerezni a stabilitási és növekedési paktum előírásainak, beleértve a meglévő szankciók megerősítését.

Az euróövezet vagy az EU szintjén teendő kezdeményezések mindazonáltal nem helyettesíthetik a szigorúbb tagállami
fegyelmező mechanizmusokat, ami végső soron a nemzeti politikusok és a helyi közvélemény felelőssége. Uniós léptékű fegyelmező intézkedések szükségesek ugyanakkor a tagországok belső megelőző mechanizmusainak a kikényszerítéséhez.

Másodszor, a tagállamoknak gyorsítaniuk kell a szerkezeti reformjaikat, hogy javítani tudják a hosszú távú növekedési kilátásaikat, megkönnyítve sokkhatásokhoz való rugalmas alkalmazkodást. A folyamat részeként „kinőnék” a nyomasztó államadósságot, egyúttal kezelni tudnák a munkanélküliséget. Uniós szinten ki kellene teljesíteni az egységes piacot, amelyet össze kellene kapcsolni a gazdasági nacionalizmus elkerülésével. Az EU egyúttal felülvizsgálhatna néhány olyan intézkedést – főleg a klímapolitikában és az uniós léptékűvé váló szociálpolitikában –, amely pótlólagos terhet róhat tagországok gazdaságára, és zavarhatja a piacok rugalmas működését.

Ebben a tekintetben a fiskális reformoknak alapvető jelentőségük van. Mivel a tagállamokban máris nagyok az adóterhek, ezek fokozása gyengítené a növekedés erőit. Így a reformoknak a növekvő kiadási kötelezettségek viszszafogására kellene összpontosítaniuk, ennek ki kell terjednie a nyugdíjkorhatár megemelésére.

Végezetül, a munkaerőpiac merevsége, valamint az árak alakulását és a kínálati oldalt érintő korlátozások odavezetnek, hogy a sokkhatásra válaszként jelentkező recesszió mélyebb, s ez fokozza a munkanélküliséget. A munkaerőpiac liberalizálását emiatt prioritásként kell kezelni.

Az európai elit körében szeretik az olyan jelszavakat, mint „európai szolidaritás” vagy „társadalmi kohézió” vagy „európai szociális modell”. Az ilyen, emelkedett retorikából azonban nincs az a mennyiség, amellyel helyettesíteni lehetne a fent vázolt reformokat, vagy el lehetne homályosítani a szükségességüket.

A szerző korábbi lengyel miniszterelnök-helyettes, pénzügyminiszter és jegybankelnök

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org