Hogy ne kapjuk el a „spanyol náthát”?

Nem volt olyan rég, amikor magyar újságokban is tucatjával jelentek meg spanyolországi ingatlanok vásárlására buzdító hirdetések. A biztos megtérülés reményében befektető honfitársainknak aligha lehet vigasz, hogy rajtuk kívül sokan mások is megégették magukat. Sőt, az ottani ingatlanlufi leeresztése az egész spanyol gazdaságot a padlóra küldte. Olyannyira, hogy a hivatalos cáfolatok ellenére Spanyolország lehet az euróövezet következő tagja, amely nemzetközi támogatásra szorul.
Egy spanyol mentőakció kétségkívül a szuverén adósságválságok új szakaszát jelentené, hiszen a görögnél több mint négyszer akkora gazdaságról van szó, nominális értékben kétszer akkora államadóssággal. Ráadásul a spanyol ingatlanhitelezéshez kapcsolódó értékpapírok 40 százaléka is más európai befektetők kezében van. Most mégsem az újabb „fertőzés” lehetséges következményeivel, hanem az ide vezető okokkal foglalkoznék. Azok ugyanis rendkívül tanulságosak Magyarország számára.

Az első ilyen tényező a már imént említett ingatlanfejlesztési boom, amely különösen az euró átvétele után kapott lendületet. Bár a spanyol bankok szabályozása az amerikainál szigorúbb, az alacsony kamatláb lökést adott az építkezéseknek. A 2000-es évek első felétől mintegy 3 millió új lakás épült, ami a GDP növekedési ütemét is megdobta: 1999 és 2007 között átlagosan 3,7 százalékkal bővült az euróövezet 1,8 százalékával szemben. A munkanélküliségi ráta ennek köszönhetően 15-ről 9 százalék alá ment. A pozitív hatások az állami költségvetésben is jelentkeztek: 2007-ben a GDP 2,2 százalékát kitevő többlet keletkezett, az államadósság pedig mindössze 42 százalék volt.
Csakhogy a vészjósló jelek is egyre inkább megmutatkoztak. Miközben – eltérően például Görögországtól – az állam látszólag fegyelmezetten gazdálkodott, a magánszektor látványosan eladósodott. Mindenki élni akart az olcsó hitellel, sokan kifejezetten befektetési céllal vásároltak ingatlant. A háztartások adósságállománya 2007-re meghaladta a szektor jövedelmét, és megközelítette a GDP 90 százalékát. Az ingatlanárak tíz év alatt megduplázódtak.

A lufi leeresztése már a Lehman Brothers 2008-as csődje előtt megkezdődött, a következmények pedig katasztrofálisak voltak. Az ingatlanárak 2007 óta 15-20 százalékkal estek. Azért csak ennyivel, mert a csődbe ment ingatlanfejlesztőktől és a kilakoltatott adósoktól átvett ingatlanok egyelőre a bankok portfóliójában „hevernek”. Hogy meddig, azt nem lehet tudni, hiszen egymilliónál is több új lakás várhat még vevőre, mindenesetre becslések szerint még most is 50 százalékkal túlértékelt a piac. Csakhogy vevők nincsenek, hiszen az építőipar leállása óta 20 százalékra ugrott a munkanélküliségi ráta, a bankok pedig inkább tőkehelyzetüket igyekeznek javítani az újabb hitelezés helyett. Mindez a költségvetésen is meglátszik: tavaly már a GDP 11,2 százalékára ugrott a hiány, az államadósság pedig 53,2 százalékra. A kiigazítás pedig hosszú és fájdalmas lesz, hiszen a belső „motor” kiesését – az időközben megugró egységnyi munkaerőköltség miatt – az export csak lassan tudja kompenzálni.

A történtekből az egyik levonható tanulság, hogy a lakásépítések olcsó hitelekkel való felpörgetése – legyen szó az euróövezet alacsony kamatszintjéről vagy állami kamattámogatásról – kétélű fegyver. Az ingatlanár-buborékok kialakulása ugyanis az egész gazdaságot sebezhetővé teszi. A másik fontos tanulság, hogy a magánszektor tartozásai sokk esetén villámgyorsan közadóssággá alakulnak át. Így az euróövezet magjához felzárkózó országok kormányainak nem elég fiskális fegyelmet gyakorolniuk, a túlzott hitelezést is korlátozniuk kell. Magyarországon eddig mindkettő csak külső kényszer hatására sikerült. Kérdés, ha egyszer teljesítjük is a nominális feltételeket, az euróövezeten belül melyik magyar politikus lesz képes felvállalni a megalapozatlan fogyasztás és növekedés visszafogását. Hogy ne kapjuk el a „spanyol náthát”.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője