Ki vesztette el Európát?

Mivel a gazdaságának visszaesése 2009-ben nagyobb volt, mint az Egyesült Államokban, ezért Európa sokkal vontatottabb kilábalás elé néz, ha ilyenről egyáltalán beszélhetünk. Az IMF becslése szerint az euróövezet gazdasági növekedése az idén csak egy, 2011-ben pedig alig 1,5 százalék lesz, szemben az amerikai 3,1, illetve 2,6 százalékkal. A növekedés még Japánban is gyorsabb lesz, ahol pedig a gazdaság a 90-es évek eleje óta állandó válságban volt.

Az európai növekedést visszafogják az adósságproblémák, illetve a Görögország és más államok fizetőképességéhez fűződő kétségek. A magánszektor leépíti a nagyfokú tőkeáttételt, és kísérletet tesz az egészséges mérlegpozíciók helyreállítására. Ennek nyomán azonban a beruházás és a fogyasztás egyaránt összeomlott, és ez a kibocsátást is magával rántotta. Az európai vezetőknek minderre nem volt más válaszuk, mint a nadrágszíjmeghúzás.
A jelenség egyik indoklása az, hogy a növekedéshez piaci bizalomra lenne szükség, ez viszont fiskális önmérsékletet feltételez. Amint Angela Merkel német kancellár fogalmazott: „A növekedés nem jön el nagy költségvetési hiányok árán.” Ha azonban éppen a belföldi kereslet összeomlása idején szüntetik meg az államháztartás hiányát, akkor a helyzet nem javul, hanem éppen tovább romlik. A zsugorodó gazdaság idején a magán- és a közadósság fenntarthatósága egyaránt romlik, ez nyilván nem segíti a piaci bizalom helyreállítását, sőt ördögi kör kialakulásához vezethet. Ezért az adósság leépítésének legjobb útja, ha „kinövekednek” belőle.

Az adott helyzetben Európának egy már rövid távon is ható növekedési stratégiával kell kiegészítenie a korábbi ösztönző programokat és az esedékes fiskális konszolidációt. Mindennek legnagyobb akadálya a térség legnagyobb állama: Németország. Annak ellenére, hogy mind a fiskális, mind a külső mérlegpozíciói szilárdak, Berlin következetesen elutasított minden további keresletélénkítést. Bár a fiskális kurzusa expanzív jellegű volt, de korántsem annyira, mint az USA-ban. A GDP-hez viszonyított fiskális pozíció a németeknél 3,8 százalékpontnyival romlott 2007-hez képest, míg az Egyesült Államokban 6,1 százalékponttal.

Ami mindezt a perverzitásig fokozza, hogy Németországnak óriási fizetésimérleg-többlete van, ez 2010-ben várhatóan eléri a GPD 5,5 százalékát, alig lemaradva a kínai 6,2 százaléktól. Ily módon Berlin a súlyosan deficites államoknak – mint például Görögországnak, Spanyolországnak vagy az USA-nak – köszönheti iparának fellendülését és a viszonylag alacsonyabb munkanélküliséget. Egy bőséggel megáldott gazdaság nemcsak elmulasztotta, hogy tisztességesen kivegye részét az erőfeszítésekből, hanem egyenesen potyautasként kapaszkodik más országokra. Eközben a terhek nagy részét olyan országok viselik, mint Görögország vagy Spanyolország, amelyek öszszesített folyó mérleghiánya nagyjából megegyezik a németek többletével.

A válság által sújtott államok – Spanyolország, Görögország, Portugália és Írország – számára hagyományos gyógymódként a fiskális megszorításokkal együtt járó valutaleértékelést szokták előírni. Ez utóbbi azonban – amely a versenyképesség, a külső mérleg és a foglalkoztatás javításának gyors eszköze – nem áll rendelkezésre, mert kereskedelmük zömét Németországgal és más euróövezeti állammal bonyolítják le a közös valutában elszámolva. Közgazdászok és nemzetközi szervezetek ezért gyakorta ajánlják számukra a „szerkezeti reformokat”, ami az adott esetben többnyire a dolgozók könnyebb elbocsáthatóságát jelenti. Ez hosszabb távon talán hatásos, közvetlen előnyei azonban aligha láthatók. Hiába csökkentik ugyanis az elbocsátásokkal járó pénzügyi terheket, ettől még nem növekszik a munkaerő iránti kereslet olyan időkben, amikor senki sem akar új dolgozókat beállítani.

Görögország, Spanyolország – és a hasonló helyzetben lévő államok – számára csak egyetlen lehetőség áll rendelkezésre, ha nem akarnak kiesni az euróövezetből: végre kell hajtaniuk a bérek, illetve a közüzemi díjak és szolgáltatások árainak egyszeri és teljes körű csökkentését, ami kedvező körülmények feltételezése mellett is nehéz feladat. Az Európai Központi Bank alacsony – maximum 2 százalékos – inflációs plafonja mellett ez legalább 10 százalékos bér- és árcsökkentést jelent.

Ha az adott helyzetben Németország elutasítja a kereslet élénkítését és külső többletének lefaragását, ráadásul ragaszkodik az EKB konzervatív inflációs céljaihoz, akkor aláássa az európai prosperitás és egység kilátásait, mert a deficites államokat hoszszú évekig gazdasági visszaesésre és nagyarányú munkanélküliségre kárhoztatja. Egy ponton pedig ezek az államok a külső fizetési kötelezettségeik megtagadásához folyamodhatnak, hogy el tudják kerülni a súlyos megpróbáltatásokat. A német vezetők a saját kényelmes pozíciójukból esetleg megleckéztethetik a tékozló kormányokat, ez a jó időkben is túl nagy deficiteket halmozó görögök esetében nem is alaptalan.

Mi a helyzet azonban Spanyolország és Írország esetében, ahol nem a kormányok, hanem a magánszektor adósodott el reménytelenül? Ha mások túl nagy hiteleket vettek fel, akkor vajon nem arról van szó, hogy a németek túl sok hitelt folyósítottak? Minél előbb teljesíti Németország az alku ráeső részét, annál jobb lesz mindenkinek.

Dani Rodrik a Harvard Egyetem politikaigazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org