Miért siklott ki a kedvezményekkel megtámogatott lakáshitelezés?

Már az 1970-es évek óta megfigyelték, hogy a bérskála 90 százalékos magassága környékén – például az irodai menedzserek körében – a jövedelmek sokkal gyorsabban emelkedtek, mint a skála közepénél, például az üzemi munkások és az irodai beosztottak szintjén. A két szint közötti eltérések azóta még nagyobbakká váltak, ez több tényezőre vezethető vissza. Ezek közül a legfontosabb, hogy a műszaki haladás az USA-ban szükségessé teszi a munkaerő képzettségének szakadatlan javítását. Egy irodai dolgozó számára negyven évvel ezelőtt még elégséges volt a középiskolai végzettség, ma azonban egy főiskolai fokozat is alig. Az oktatási rendszer azonban képtelen volt arra, hogy a munkaerőt a megfelelő képzettségi szinttel ellássa.

A középosztály számára ennek stagnáló fizetés és növekvő foglalkoztatási bizonytalanság lett a következménye. A politikusok látják választóik keserveit, az oktatás színvonalát azonban roppant nehéz javítani, mert ehhez valódi és hatékony politikai változásokra lenne szükség egy olyan területen, ahol túl sok érdek védi a status quo fenntartását. De még ha sikerülne is változtatni, annak hatása csak évek múltán jelentkezne.

A szavazók kedvét keresve a politikusok ezért gyorsabban célra vezető utat kerestek. Az már korán világossá vált, hogy valójában nem a jövedelem, hanem a fogyasztás szintje a fontos: hogy egy középosztálybeli háztartás néhány évente meg tudjon magának engedni egy új autót vagy egy egzotikus nyaralást. A növekvő egyenlőtlenségre adott válasz – akár tudatosan, akár csak a kisebb ellenállás irányába menve – így gyakorta az volt, hogy kiterjesztették a hitelezést a háztartások – főleg az alacsonyabb jövedelműek – számára. Ennek jótékony hatása a fogyasztásra és a munkahelyek számára azonnal érezhető volt, miközben a számlák elkerülhetetlen kiegyenlítését ki lehetett tolni a jövőbe. Bármennyire cinikusan hangozzék is, a történelem során a könnyű hitelt a kormányok mindig is előszeretettel használták fájdalomcsillapítóként, amikor képtelenek voltak arra, hogy a középosztálybeliek mélyebb problémáival közvetlenül foglalkozzanak.

A politikusok mindazonáltal szeretnék ezt az alapcélt emelkedettebb és meggyőzőbb módon elérni annál, mintsem hogy durván növeljék a fogyasztást. Az Egyesült Államokban kézenfekvőnek látszott, hogy ki kell terjeszteni a saját lakástulajdont – amely az amerikai álom egyik kulcseleme – az alacsony és közepes jövedelmű háztartásokra. Ez védhető volt a hitelezés és a fogyasztás felfuttatásának általános céljai keretében.

Kérdés, hogy a kormányzat miért nem választotta az újraelosztás, az adóztatás vagy a hitelfelvétel és költekezés jóval közvetlenebb módját. Görögország például pontosan ilyen módon került súlyos helyzetbe, mert a kormány itt ezreket vett fel állami állásokba, akiket aztán busásan megfizetett, miközben csillagászati adósságot hozott össze. Az USA-ban azonban jelentős politikai erők ellenezték a közvetlen újraelosztást az utóbbi években.

Ebben a helyzetben az irányított lakáshitelezés volt az a politika, amely támogatásra tudott szert tenni, mert ettől mindegyik oldal előnyöket remélhetett: a baloldal a természetes szavazói bázisának támogatását látta, míg a jobboldal egy új tulajdonosi réteget vizionált, amelyet esetleg meg lehet nyerni pártszimpátiáinak megváltoztatására. Bill Clinton az elérhető lakástulajdont propagálta, George Bush a „tulajdonosi társadalom” eljövetelét.

A kedvezményes hitelekkel támogatott ingatlanszerzés programja azonban végül félresiklott, és az USA ott maradt olyan lakásállománnyal, amelyet senki sem engedhetett meg magának, mert a háztartások fuldokoltak az adósságban. A probléma a kormány politikájában nem a szándék volt, azzal általában nincs is baj. Amint azonban a mély zsebű állam által nyomott nagy mennyiségű pénz kapcsolatba került a bonyolult, kompetitív és amorális pénzügyi szektor profittörekvéseivel, a dolgok messze túllendültek a kormány szándékán.

Természetesen nem ez volt az első eset a történelemben, amikor a hitel kiterjesztését arra használták, hogy egy leszakadó réteg aggályait csillapítsák, és nem is ez lesz az utolsó. További példákért nem is kell az USA határain kívülre tekinteni. A XX. század elején az amerikai bankszektor kiterjesztése és deregulálása az akkori populista mozgalomra vezethető vissza. Akkortájt a nagyszámú kis és közepes farmgazdaság azt tapasztalta, hogy a rohamosan növekvő arányú ipari munkássággal szemben romlik a jövedelempozíciója, ezért könnyített hiteleket követelt. Ezt meg is kapták, ami a nagy válság tömeges bankcsődjeinek egyik okává vált.

Túl kell azonban tekintenünk a kapzsi bankárokon és a gerinctelen szabályalkotókon (mindegyikből volt bőven), és a válság gyökereit kell kutatnunk. A probléma nyilván nincs megoldva egy olyan pénzügyi szabályozási törvénnyel, amely még több hatalmat ad a hatóságok kezébe. Amerikának az egyenlőtlenség gyökereit kell megragadnia, és képessé kell tennie polgárait, hogy jobban versenyezhessenek a globális piacon. Ez sokkal nehezebb, mint hiteleket ontani, hosszabb távon azonban mindenképpen hatékonyabb.
Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org