Államigazgatás: zajlanak a cserék

Ami a személyi döntéseket illeti, ezek a politika kompetenciájába tartoznak. A kialakult gyakorlat pedig arról tanúskodik, hogy az államigazgatás is a politika által közvetlenül érintett terület. A folyamat megítélésére elegendő információ hiányában nem vállalkozom. Azt azonban észre kellett vennem, hogy tágabb ismerősi körömből magasan képzett, szorgalmas és lelkiismeretes, a lojalitás „példaképének” tekinthető hivatalvezetőktől is elköszöntek. (Az „átkosban” erre szokták mondani: a jóisten és a káderpolitika útjai kifürkészhetetlenek.) Ezt csupán azért említem, mert a döntéshozókkal együtt vallom: a mindennapok modern közigazgatásának a szakértelem az egyik alkotóeleme.

A szervezeti változtatással, a fővárosi, megyei közigazgatási hivatalok visszaállításával az Országgyűlés alkotmányos mulasztást szüntetett meg. Ismert, hogy a 2002-ben elfogadott kormányprogramban a kormányzati periódus végére vizionált regionális önkormányzatok rendszere hamvába holt. Innentől a regionalizációt mint „csodaszert” a kormány az államigazgatásban kezdte megvalósítani. Önmagáért beszél az a tény, hogy a folyamatot az államháztartás hatékony működését elősegítő szervezeti átalakításokról és az azokat megalapozó intézkedésekről szóló 2118/2006. (VI. 30.) Korm. határozat indította el. A regionális államigazgatási szervek létrehozását az ún. tárcaérdekek hangoztatása mellett a rögtönzés és a koncepciótlanság jellemezte. Az egyes területi államigazgatási szervek központjainak a kijelölésére a legnagyobb hatással a kormányzó pártok helyi politikusainak a lobbizása volt. Bár a regionalizációt hivatalosan eleve sikeresnek nyilvánították, azt nehéz lenne az eredmények közé sorolni, hogy az Alkotmánybíróság a helyi önkormányzatokról szóló törvény regionális közigazgatási hivatalokat érintő rendelkezéseit és a hivatalokat létrehozó kormányrendeletet megsemmisítette. A „megújított” szabályozásnak is ez lett a sorsa. Ez vezetett oda, hogy a helyi önkormányzatok feletti törvényességi ellenőrzés másfél évig szünetelt.

Az előzmények ismeretében megállapítható, hogy 2010 júliusában a fővárosi, megyei közigazgatási hivatalokról szóló kormányrendelet megalkotásával a kormány Alkotmányban meghatározott kötelezettségét teljesítette, és e szervek útján „biztosítja a helyi önkormányzatok törvényességi ellenőrzését”. Valójában egy korábban jól működő gyakorlat visszaállításáról van szó. A kormányt mint az államigazgatás „csúcsszervét” az Alkotmányban biztosított széles körű szervezetalakítási és irányítási jogok illetik meg. „A kormány jogosult az államigazgatás bármely ágát közvetlenül felügyelete alá vonni, és erre külön szerveket létesíteni.” Megjegyezzük, ez a norma a nemzetközi gyakorlatnak megfelel, és magában foglalja a területi államigazgatás megszervezésének a jogát. Ezzel összhangban áll a hatályos szabályozás, amely kimondja: a közigazgatási hivatal a kormány általános hatáskörű területi államigazgatási szerve, és közvetlenül a közigazgatási hivatal vezetője által vezetett szervezeti egységekből, továbbá kormányrendelet rendelkezése alapján ágazati szakigazgatási szervekből áll. Már ma is adott tehát a lehetőség arra, hogy a területi államigazgatási szervek szakigazgatási szervként a közigazgatási hivatalokba beépítésre kerüljenek. (Jelenleg a szociális és gyámhivatal, az állami főépítész és az építésfelügyelet működik szakigazgatási szervként.) Ennyit a hatályos szabályozásról, amelyre alapozva a tervek szerint 2011. január 1-jétől kiépítik a fővárosi, megyei kormányhivatalok rendszerét, amely (fokozatosan) magában foglalja a területi államigazgatási szervek döntő többségét.
Álláspontom szerint a célkitűzés, amely a területi államigazgatási szervek rendszertelenségének a megszüntetésére irányul, maradéktalanul támogatásra érdemes. Számításba kell azonban venni a jogszabályi háttér előkészítéséhez és kellő időben történő kihirdetéséhez szükséges időtávokat. Egy riasztó példa: az előző kormány 2006. december 23-i ülésén alkotta meg a regionális közigazgatási hivatalokról szóló rendeletet, amely 2007. január 1-jén lépett hatályba. A néha megfogalmazott, máskor ködbe vesző tárca- (ágazati, alágazati stb.) érdekekre való hivatkozás nem támasztja minden esetben alá az elkülönült több-kevesebb önállósággal rendelkező dekoncentrált államigazgatási szervek létjogosultságát. A kitűzött cél elérése azonban nem ígérkezik egyszerű feladatnak. A minisztériumi lobbik ellenállását máris tényként kell kezelni. Nehezíti a megvalósítást, hogy a területi államigazgatási szervek többsége különböző belső struktúrákat követve regionális szinten funkcionál. Ezeknél egyfajta „visszabontást” is el kell végezni. Nagy valószínűséggel eddig még kevesen gondolták végig az egyablakos ügyintézés területi államigazgatásban való alkalmazhatóságát és megvalósításának a személyi, tárgyi, infra-strukturális stb. feltételeit.
Visszatekintve az elmúlt közel húsz évben meghirdetett, a területi és helyi közigazgatást érintő változtatásokra, szembetűnő azoknak a szervezetcentrikussága. Ugyanakkor a feladat- és hatáskör-felülvizsgálatok – amelyek nélkül megalapozott korszerűsítést nehéz megvalósítani – rendre elmaradtak. Ideje lenne szakítani ezzel a gyakorlattal.
Végül arra is figyelmet kell fordítani, hogy a közigazgatás szervezeti és működési szempontból egy egységes rendszer. Ennek egyik eleme a területi államigazgatás, amely önmagában, kapcsolatrendszeréből kiszakítva biztonságosan nem fejleszthető.