Hatalmi versengés: naggyá válhat-e Oroszország?
Ami pedig a „puha hatalom” formájában jelentkező vonzerőt illeti, a második világháború után a kommunista ideológia – az antifasiszta érdemei alapján – népszerű volt Nyugat-Európában, a fejlődő világban pedig a nemzeti függetlenségi mozgalmak szimpátiáját vívta ki. A szovjet propaganda aktívan munkálkodott az elkerülhetetlenül győzedelmes kommunizmus mítoszának terjesztésén.
Nyikita Hruscsov az emlékezetes, 1959-es beszédében kijelentette, hogy 1970-ig, de legkésőbb 1980-ig lehagyják az Egyesült Államokat. Utóda, Leonyid Brezsnyev 1976-ban a francia elnök előtt kijelentette, hogy a kommunizmus 1995-ig világuralomra jut. Ezeket az előrejelzéseket az évenkénti 5-6 százalékos növekedésről és a gazdasági térnyerésről szóló jelentésekkel is alátámasztották. Később azonban a Szovjetuniónak a globális kibocsátásban fenntartott aránya zsugorodni kezdett, Mihail Gorbacsov 1986-ban már azt közölte, hogy a gazdaságban nagy a rendetlenség. Egy évvel később az akkori külügyminiszter, Eduard Sevardnadze maga is elismerte, hogy az ország 15 éve teret veszít a globális gazdaságban.
Utólag visszatekintve az látszik a legmeglepőbbnek, hogy magának a Nyugatnak a helyzetértékelése is milyen pontatlan volt a Szovjetunió hatalmának megítélését illetően. A 70-es évek vége felé egy amerikai stratégiai elemzés megállapította, hogy a Szovjetunió hatalma meg fogja haladni az USA-ét, és ez a félelem az 1980-as amerikai választási eredményekben is tükröződött. Mégis, a Szovjetunió 1991-ben összeomlott.
A bukás után Oroszországnak mindenből jóval kevesebb maradt, mint volt a Szovjetuniónak: területe a korábbinak 76 százalékára, lakossága 50, gazdasági kibocsátása 45, a hadseregének a létszáma pedig 33 százalékára esett. A „puha hatalom” vonzereje ugyanakkor lényegében eltűnt.
Oroszországnak ennek ellenére megmaradt ötezer telepített atomfegyvere és az egymillió fősnél még mindig nagyobb hadserege, jóllehet a katonai kiadásai globális összevetésben mindössze 4 százalékot képviseltek, szemben az amerikai 40 százalékkal. Jelentősen megcsappant a képessége a katonai erő távoli bevethetőségére is. A függetlenné váláskor az orosz GDP 14 százaléka volt az amerikainak, a gazdaság nagyban függött az olaj- és gázeladásoktól, a csúcstechnika elenyésző, 7 százalékos részt képviselt a feldolgozóipari kivitelből (az arány az USA-ban 28 százalék volt).
Ami a „puha hatalom” szerepét illeti, a hagyományos orosz kultúra mindig is nagy vonzerőt képviselt a világban, Oroszország globális szerepe mégis minimálisra zsugorodott. Mint egy orosz elemző, Szergej Karaganov megállapította, az országnak a „kemény hatalom” eszközeihez kell folyamodnia, mert egy sokkal veszélyesebb korban él, mint korábban, és jóval kevesebb „puha hatalom” áll rendelkezésére kulturális, szociális, politikai és gazdasági vonzerő formájában.
Oroszországot többé nem nyomasztja a kommunista ideológia és a nehézkes központi tervezési rendszer. Az etnikai fragmentálódás veszélye – bár még jelen van – nagyban visszaszorult. A korábbi Szovjetunióban az orosz népesség csak 50 százalékot képviselt, a mai Oroszországban azonban a számarány 81 százalék.
A hatékony piacgazdasághoz szükséges politikai intézmények azonban nagyrészt hiányoznak, a korrupció szinte féktelenül tombol. Az oligarchikus orosz rablókapitalizmusban nincs olyan szabályozás, amely bizalmat tudna támasztani a piaci kapcsolatokban. A közegészségügyi rendszer szétesőben, a halálozási ráták emelkednek, a születési mutatók hanyatlanak. Az ENSZ demográfusai szerint a mostani, 145 milliós orosz lakosság az évszázad közepére 121 milliósra esik.
Ilyen körülmények között számos jövővariáns képzelhető el. Az egyik véglet egy olyan iparosodott banánköztársaság lehet, amelyben a korrupt intézmények, illetve a leküzdhetetlen demográfiai és egészségügyi problémák elkerülhetetlenné teszik a hanyatlást. Mások úgy érvelnek: a reform és a modernizálás lehetővé teszi Oroszországnak, hogy úrrá legyen a problémáin, és a politikai vezetés jelenleg éppen ebbe az irányba halad. Mint azonban a Centre for European Reform intézet egyik kutatója, Katinka Barysch megállapítja, az orosz vezetők modernizációs koncepciója túlságosan etatista, főleg annak fényében, hogy a közintézmények milyen gyatrán működnek. A diszfunkcionális kormányzás, a mindent átható megvesztegetés fölöttébb nehézzé teszi a modernizálást.
Bármi legyen azonban a kimenetel, a meglévő nukleáris erő, a nagy humántőke-állomány, a kibertechnológiában fellelhető képességek, illetve a részben európai, részben ázsiai elhelyezkedés folytán Oroszországnak jelentős erőforrásai lesznek, hogy a globalizált világhoz hatalmas hozzájárulást tegyen, vagy annak óriási problémákat okozzon. Ezért az orosz reformok sikeréhez mindannyiunknak kiemelkedő érdekei fűződnek.
A szerző korábbi hadügyminiszter-helyettes, jelenleg a Harvard Egyetem professzora
Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.