Mindenki megjósolta, akkor miért lepődtek meg mégis?

A múlt héten tele volt a sajtó azzal, hogy Európa-szerte munkavállalók százezrei tüntettek a gazdasági megszorító intézkedések ellen. Ha százezer ember az utcára megy, az persze jogosan hír. De az már furcsa volt, hogy sok helyen váratlan és drámai fejleményként tálalták az elégedetlenség látványos megnyilvánulását. Nem ez volt az első meglepődés a történetben: tavasszal nem kevés szenzációfelhanggal tárgyalta a média – és helyenként a politikai közvélemény – azt a tényt, hogy a tagállamok többségében elszállt a költségvetés, emiatt a gyengébb lábon álló tagállamok ellen heves piaci spekuláció is indult. Más híradások eközben azt tartották szenzációsnak, hogy egyfajta egyeztetett makrogazdasági kormányzást készülnek bevezetni az Európai Unióban.

Valójában e fejleményekben az lenne a meglepő, ha nem került volna sor rájuk. Ha visszatekintünk az elmúlt két és fél évre, az események megkerülhetetlen szükségszerűséggel követték egymást. Azzal, hogy kipukkadt a pénzpiaci buborék, hirtelen szennyezett pénzzel lett tele a bankvilág, amely részéről természetes önvédelmi reakció volt befagyasztani a hitelezést, és ülni azon, ami biztosan megmaradt. Az állam végső soron három dolgot tehetett: államosítja a bankokat vagy hatalmas pénzek bepumpálásával pótolja a befagyott hitelek miatt eltűnt pénzeket, vagy hagyja a kialakult helyzetet, ahogy van. A világ vezető gazdasági hatalmai nem akarták felvállalni az utóbbiból következő gazdasági-politikai rombolást (pedig amúgy lettek volna hívei, de a többség még elég jól emlékezett a múlt századi nagy válságot követő brutális következményekre). A bankállamosítás viszont zsigerből volt idegen az általuk vallott világkép logikájától. Maradt tehát egyedüli opcióként a mesterséges pénzpumpálás, méghozzá gyorsan és sokat, hogy hasson is.

Hirtelen mindenki azon versengett, hogy ki hány tucat (netán száz-) milliárdot fordít tűzoltásra. Ez után aligha lehetett meglepődni, hogy ettől persze elszálltak a költségvetések. El kellett hogy szálljanak, hiszen nem volt azonnali fedezet a sok bepumpált pénz mögött. Tudni lehetett, hogy szükségszerű lesz idővel a pénzügyi és gazdasági válságból az átlépés a költségvetési válság fázisába, az pedig sohasem volt újság, hogy megroggyant makrogazdasági háttérrel azonnal a pénzpiacok célkeresztjébe kerül egy gazdaság és/vagy valuta. A tavaszi európai monetáris válság be volt kódolva Barroso 2008-as 200 milliárd eurós gazdaságélénkítő csomagjába. És persze az is „kódolt” volt, hogy a válság kétszeresen is lecsapódik majd a munkavállalók oldalán. Egyrészt, mert a központi pénzcsap – amelynek hatása amúgy is áttételes, időben elhúzódó – értelemszerűen nem tud minden gazdasági szereplőt azonnal megmenteni. Másrészt, mert persze az elszállt költségvetést is idővel vissza kell gyömöszölni normális méretei közé, azaz nemzetgazdasági fogyókúra kell, ennek azonnali forrása a mai gazdaságokban a drasztikus takarékosság. E rendcsinálás része az is, hogy amennyire lehet, arra kell kényszeríteni az embereket, hogy kisebb költségek mellett többet dolgozzanak – alapot teremtve a jövőbeni több új érték megteremtéséhez.

Csak persze egyetlen munkavállaló sem köteles azonnal elfogadni munka- és életkörülményeinek romlását ahhoz képest, amit korábban már elért. Ezért várható volt, hogy ez ellen ki fognak menni az utcára. Ha úgy tetszik: ez is be volt kódolva…

Mindebből az is a tanulság, hogy a sok meglepődés helyett valószínűleg célszerűbb a kiszámítható fejleményekkel kalkulálni és készülni rájuk. Az EU mentségére legyen mondva, a Herman Van Rompuy vezette munkacsoport most voltaképpen ezt csinálja, a tőlük kiszivárgó elképzelések pedig egy integráltabb gazdasági kormányzásról már e rákészülés jegyében fogannak. Legalább az utóbbiakon nem kell majd meglepődni.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője